…honnan jött az ötlet?

Lappföldre megyünk. Mikor is fogalmazódott meg bennem az, hogy jó lenne ellátogatni messzi földre? Már a projekt[1] kezdete óta volt róla szó, viszont én soha nem gondoltam ezt ilyen valósnak, hiszen Lappföld nem itt van egy lépésre – vagy ahogy Moldvában mondanánk: a szomszéd faluban. Akkoriban ismerkedtem meg más őshonos kisebbségekkel és a moldvai magyar oktatási programhoz hasonló kezdeményezésekkel és kutatásukkal: például az alaszkai Yup'ik nyelvet és kultúrát támogató speciális projekttel. El is gondolkodtam azon, hogy nálunk Moldvában is lehetne más oktatási kísérletekről tanulni és hasonló kreatív módszereket kipróbálni.

Amikor először erről beszéltünk ezekről, nem igazán értettem, hogy miért is fontos megismerkedni más nyelvi programokkal, oktatási rendszerekkel, más kultúrákkal. De ahogy telt múlt az idő, és többször látogattam el Jyvaskyläbe, egyre jobban piszkált a kíváncsiság, hogy mi lehet még északabbra. Elkezdtem olvasgatni, hogy kik is élnek ott, mivel foglalkoznak. Képeket nézegettem az interneten az ottani területekről. De még mindig nem tudtam átfogó képet kapni, hogy miben mások, esetleg sikeresebbek ők, mint mi, vagy, hogy valóban egy finnországi kisebbség nyelvi programja miben lehetne nekem segítségemre?

Nem is olyan régen szóba került megint az, hogy elmennénk meglátogatni egy-két számi iskolát, és hogy mit szólok hozzá? Hát mit is mondanék, azon kívül, hogy nagyon izgalmasnak tartom az odautazást, és alig várom már, hogy odautazhassak. A kíváncsiságom nem csak turisztikai célzatú volt, hiszen már nagyon sokat olvastam különböző oldalokon a számi oktatásról, óvodákról, nyelvi revitalizációról, a számi parlamentről stb. Egyre jobban kezdett érdekelni a kultúrájuk, az életmódjuk, az iskoláik és minden, ami ott történik.

Odajutni nem olyan egyszerű, mint amennyire én gondoltam.

A Kolozsvárról Budapestre vonattal, Budapestről pedig a Helsinkibe, majd onnan Jyväskyläbe repülővel tettem meg az utat. Eddig semmi izgalmas nem történt, csak a szokásos reptéri gyúródások, szaladgálások, beszállás előtti rohangálások. Megérkezve az ismerős terepre elfoglaltam a szállásom a megszokott kedves finn családnál, akik már többször fogadtak magukhoz. Mindez egy nap alatt történt, egy nap alatt már északon vagyok — gondoltam én magamban. Na, de igazából csak innen kezdődött az igazán izgalmas utazásom.

Kora hajnalban útnak indultunk — még szinte a nap sem sütött. A modern technológia adta lehetőségekkel igen bőségesen éltünk, hiszen meg tudtuk saccolni, hogy minden megállással együtt kb. mikor érkeznénk meg „Számiföldre” (ezt a kifejezést a finnországi Lappföld ezen „északi” területeire kezdtük el használni, ahol a számik önrendelkezési joggal bírnak).

Számiföldön a településnevek az útjelző táblákon számi nyelven is megjelennek.

Egészen Ouluig nem mondhatom, hogy volt valami izgalmas a hosszú egyenes utakon és a gyönyörű erdőkön kívül. Az első szakasz „csupán” 400 km lehetett. Itt volt az első nagyobb megállásunk, amikor megállapítottam, hogy nyáron sem barnulnak le az emberek, és az augusztusi szelek itt, északon talán hűvösebbek, mint Pusztinában novemberben.

Sokat nem időztünk utazásunk során, hiszen még messze jártunk a kitűzött céltól. Nézelődve, finn zenét hallgatva haladtunk. A második megállásunk Rovaniemiben volt, amely mondhatjuk, hogy utolsó nagyobb város Számiföld előtt. Ebédidőre megérkeztünk, jól megéhezve gondoltuk, hogy megkóstoljuk az ízes finn ételeket. Nem lepődtünk meg azon, hogy a választék halételekből és rénszarvasfogásokból állt, hiszen gondoltuk, hogy nem túróscsuszát vagy savanyú csorbát fogunk itt találni. És hát nem maradhatott el a szokásos finn kávé sem, hisz nem telhet el egy nap anélkül, hogy többször meg ne innánk egy kávét.

Meglátogattuk a Télapót

Ha már erre járunk, akkor vegyük csak elő a bakancslistát, és nézzük meg, rajta van-e a Télapó meglátogatása? Úgy gondolom, minden ember gyerekkorában azt kívánta legalább egyszer: bárcsak találkozna a télapóval, a Mikulással.

Meg is érkeztünk. Jelzem, hogy augusztus 26-án vagyunk. Karácsonyi zene, díszek, Mikulás fejek, és szinte a mézes pogácsa illatát is érezni lehetett. Több ajtó volt nyitva, de hát a gyermek lelkem tudta, hogy nem az első ajtón kell bemenni, hogy ha találkozni akarok a nagy Ő-vel. Nem is beszélve a titkos kamra belépési díjáról, ami természetesen nincs kiírva sehol, így az ember jó nyugodtan besétál, találkozzon gyerekkori álmaiban megjelenő Mikulással és még képet is készíttessen vele. Szólt a zene itt is, sötét volt és csak egy kis ösvény vezetett egy nagy titkos kamra fele, ahol üldögélt az Öreg. Láss csodát! Ez az Öreg megkérdezte, honnan érkeztem és hova tartok. Tudta, hol van Moldva, és még Bákó megyét is be tudta azonosítani. Beszélgetésünk során felmerült az is, hogy kellene egy bizonyíték, hogy ott jártunk.

- Őfelsége megengedné, hogy megörökítsük ezt a nemes találkozást?

- Na, még jó, hogy igen.

Fel is volt ám erre készülve, még saját fényképésze is volt, aki két kattintással megörökítette találkozásunkat. Miért ne? Haladva kifele az épületből felajánlották, hogy e becses kép kinyomtatásra is kerül, de hogy mennyiért, azt inkább nem írom le. Mindenesetre azaz egy fénykép megérdemli, hogy keretbe kerüljön, és ne lepje a por valamelyik polcon. Úgy gondoltuk aztán, hogy már ideje lenne tovább haladni, hisz még kb. 300-400 km van előttünk és az idő sem igazán biztató. Egyik pillanatban szép fényesen sütött a nap, másik pillanatban meg zuhogott az eső.

Bizonyíték a találkozásról

Első találkozásom a rénszarvasokkal

A nagyon unalmas hosszú utcák bizonyára kihozzák az emberből az álmosságot és egy idő után csak arra ébredtem, hogy mellettem az autóban felkiáltanak, hogy nézd ott egy rénszarvas. Na, gondoltam ám magamban, hogy lány létemre fognak itt engem ugratni ezzel, hogy ezen az úton tényleg járnak a rénszarvasok. Nem ugratás volt: bizonyára máskor sem volt ritka a rénszarvas az úton, és az is elég gyakran előfordul, hogy meg kell állni azért, mert a rénszarvasok csordában közlekednek a betonút közepén. Arról nem is beszélve, hogy egyre gyakrabban jelentek meg rénszarvasra figyelmeztető táblák az út szélén. Nagyon közeledtünk már a célhoz, és egyre többen voltak, egyre többször meg kellett állni, egyre lassabban kellett haladni, ahhoz, hogy biztonságban közlekedjünk. Kb. 40 kilométerre tartottunk a célállomástól, és nem hittem a szememnek, amikor a falusi bicikliúton két kecses rénszarvas sétált a haladási iránnyal szembe. A bátorságom még nem elég, hogy nagyon közel menjek ám hozzájuk, hiszen a méretük, túlzás nélkül, kétszerese az enyémnek. De azért így is megközelítettem őket annyira, hogy szembenézzek velük, és ők meg ügyesen, mozdulatlanul beálljanak egy fényképre.

A két kultúra találkozása

Célállomáson vagyunk

Nem győztem fényképezni a rénszarvasokat az úton. Kihangsúlyoznám, hogy már megérkeztünk a célállomásra, egy kis faluba, amely kb. 1000 km/re található Jyvaskylätől és kb. 11 óra alatt lehet odaérni (a megállásokkal inkább 16 óráig tartott az utazásunk). Őszintén elmondom, hogy azt hittem, a világ végére megyünk, ahol csak tavakat, erdőket, rénszarvasokat, faházakat fogok látni és kis manókat fogok hallani ismeretlen nyelvet beszélni, amiből egy szót sem fogok érteni. Bizony, olyan is volt megérkezni Számiföldre, olyan, mintha egy teljesen más világ fogadott volna minket ott, manók nélkül.

Kilátás.

Röviden ennyi az utazásról. Jön a következő hamarosan.

[1] Dr. Petteri Laihonen 2016 júniusától kutatja a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot a Finn Akadémia ötéves (2016—2021) finanszírozásának támogatásával. A kutatásban pusztinai születésűként és néprajzos hallgatóként asszisztensi munkát végeztem. Munkám részeként többször ellátogattam Finnországba a Jyväskyläi Egyetemre, ahol a moldvai csángómagyar kultúrát is képviseltem, bemutattam. A projektről lásd még: http://urn.fi/URN:NBN:fi:jyu-201901031055

Szöveg és fotók:

Tímár Karina

A norvég misszió

Van a norvégokkal való beszélgetésnek egy furcsa bája: soha nem voltak gyarmattartó nép, ezért nem is terheli a lelkiismeretüket semmilyen ide kapcsolódó örökség. De mivel rettenetesen gazdagok – igen, a rettenetes a jó szó ide –, a világba bárhová viszonylag könnyen és gyakran eljuthatnak (ebben a kontextusban igen, még a tromsøiek is) és egyfajta könnyed fölénnyel tudnak beszélni ezekről a helyzetekről. A pénzükkel és az utazásaikkal gyarmatosítják a világot, ennek koloniális terhei nélkül. Könnyű nekik, hisznek azokban a mechanizmusokban (értékekben), amelyek ezt a gazdagságot létrehozták. Ugyanakkor van bennük egyfajta egyszerűség is: mint aki épp most tette le a fejszét, mert kiderült, hogy az erdőben aranyat talált, amit visznek, mint a cukrot, de nem szédítette el a gazdagság, és a fejszére még mindig szeretettel és büszkeséggel gondol.

A szigetet a szárazfölddel összekötő híd, háttérben jobbra az Északi Katedrális.

Az önazonosságuk látszólagos zökkenőmentessége egy kelet-európainak, különösen a saját nemzetéhez valamiféle csökönyös ragaszkodással, de szelíd és egyben megbocsátó iróniával, a többségi nemzethez kíváncsi gyanakvással forduló kisebbséginek már-már zavarba ejtő. Az adórendszerrel elégedettek, s noha magasak az adók, magas az adófizetési hajlandóság is. Az adókoronák felhasználásával szintén elégedettek, az oktatás, az egészségügy működik. Emlékszem, Bergenben mennyire megdöbbentett, hogy – miután otthonról oltóanyag hiányában úgy jöttünk el, hogy a fiam egy kötelező védőoltást nem kapott meg – a lakóhelyünk szerinti körzeti központba bejelentkezve szinte kérdés nélkül kaptuk meg a védőoltást. És jóformán még azt sem kérdezték meg, hogy kik vagyunk. Én hajtogattam, hogy a bergeni egyetemen vagyok, de ez még csak nem is fölösleges volt, hanem csak zaj a kommunikációs csatornában. A gyereknek járt az oltás, és punktum. Szintén bergeni tartózkodásunk idején történt, hogy a kollégák panaszkodtak a postai szolgáltatások megdrágulására (az ország kiterjedésére és a szigetekre való tekintettel ez is egyfajta közszolgáltatás) és arra, hogy a postán legújabban sorszámrendszert vezettek be és hogy sokat kell várni. Amikor feladni készültem egy csomagot haza, ezért időt szántam erre a dologra: legyen időm sorba állni. Ehhez képest a postára érkezve, amint kihúztam a sorszámot, rá három-négy másodpercre az egyik ablaknál felvillant a számom, az addig valamilyen papírmunkával elfoglalt hölgy kb. öt perc alatt felvette a csomagomat.

Az Északi Katedrális (részlet :) ).

A májusi nemzeti ünnepük számukra tényleg ünnep, amikor kivonulnak, és annak ellenére, hogy a Dániától való függetlenségüket és a svédekkel szembeni ellenállásukat is ünneplik, nem a dánok és a svédek ellen ünnepelnek. Sokat tanulhatnánk tőlük. Az ünnepre lehetőleg felveszik a méregdrága, népviseleti hátterű öltözetet, a bynadot/bunadot, ami a 20. század elejétől sikerrel lett a polgári körök norvégságának is a szimbóluma és ami tartja magát azóta is. És aztán családi körben megebédelnek. Ennek semmi köze a mi nemzeti izéket puffogtató nemzeti ünnepeinkhez, vagy – ahogy egyszer a fiam nevezte – a tankos naphoz, amikor remegő kezű nyugdíjasok egy tál meleg étel reményében nemzetiszín zászlókat lebegtetnek. A tromsøi vendéglátóink, akiknél a díszes társasággal vacsoráztunk, a nemzeti ünnephez hasonló lelkesedéssel várták a másnapi környezettudatossági felvonulást, aminek a keretében a tömeg a főtérről a kivilágított hídon és a híres Sherpatrappán (tényleg sherpák építették az ezer kő lépcsőfokot) keresztül a hegyre vonul, ahol az aktivista zenésznek is mondható Aurora koncertezik. Nem vonták kétségbe az esemény létjogosultságát, értelmét, nem ironizáltak vele – értük és velük csinálták, tehát mentek.

Ugyanígy, amikor a magas adókra terelődött a szó, igen, beismerték, hogy magasak az adók. De azt is elmondták, hogy például a most egyetemre felvett fiuk két nap alatt kapott diáklakást, diákhitelt (gyakorlatilag nulla kamat mellett), az oktatásért nem fizet. És nézzem meg, a kisebb, még otthon levő fiuk beszél angolul – miközben a vele egykorú francia gyerekek még nem. És nem csak a fiuk, tenném hozzá: egy gyalogosoknak és kerékpárosoknak fenntartott sétányon sétáltam, amikor előttem rollert és biciklit láttam az útra ledobva, az út melletti elég meredek domboldal magas növényzetéből pedig egy szintén 11-12 éves fiú bukkant ki, zihálva cibált egy biciklit. Segítségemet kérte norvégül (a hjelpe benne volt a mondatában). Miközben odaugrottam, hogy segítsek, mondtam, hogy nem beszélek norvégül. Csöppet sem jött zavarba, és azzal a laza, az utcanyelvet is ismerő angolsággal diskurált velem, amit a norvég felnőttektől is megszoktam. És amit még én sem uralok rendesen. Gyorsan elmondta, hogy barátja volt figyelmetlen, letévedt az útról, bezuhant a fűbe, és a harmadik társukkal hazaszaladt. Rá maradt a biciklik, a roller összegyűjtése. Később is összefutottunk egy focipálya mellett – ugyanaz a lazaság és angolság. Azt már csak mellékesen jegyzem meg itt a végén, hogy a norvégiai (vizuális) antropológiai iskolák a legjobbak között vannak és értelemszerűen gyakorlatilag kétnyelvűek.

Helmer Hanssen felfedező szánhúzó kutyáival. Háttérben az Arktisz feltérképezésére használt, mára muzealizált hajó.

Persze, a norvég társadalom sem feszültségmentes. Az alkohol igen nagy probléma, de úgy tűnik, még a szigorú állami kontrollal és monopóliummal is elégedettek vagy egyetértenek. Olyant is hallottam, hogy minőségi francia borok itt olcsóbbak, mint Franciaországban, mert a norvég állam az egyik legnagyobb világpiaci felvásárló, ezért igen jók az alkupozíciói. Az árakról már beszéltem, de azt nem mondtam, hogy az árak nem csak magasak, hanem szinte mindenhol teljesen egyformák is. A kelet-európai lavírozásnak itt nem lenne terepe. Itt jól kell keresni és sokat kell költeni – és ez elég frusztráló, nagy nyomás tud lenni. Mint ahogy a hatékony állami kontroll is sok olyan kérdésben, amiben mi máshol húznánk meg a határokat. De itt valószínűleg az is kérdés, hogy beleszülettél-e ebbe vagy belecsöppentél bevándorlóként. Az időjárás elől való menekülés sem egyszerű kérdés: bergeni barátom mesélte, hogy szüleinek Spanyolországban van tengerparti háza, egy olyan „településen”, amit spanyol ingatlanfejlesztők kifejezetten erre a piaci szegmensre fejlesztettek ki. Egyik oldalon a tenger, a másik oldalon norvég nyugdíjasoknak szánt beton, kilométereken keresztül. A telet ebben a betonresortban töltik, a nyarat otthon. Egy másik ismerősömnek az apja Thaiföldön él – egy angol nyelvi baki kapcsán derült ki. Mert a nyolcvan éves papának thai barátnője van, akivel egy igen lecsupaszított angolt beszélnek. Ahhoz hasonlót, amilyent a baki is megmutatott.   

A legjobb mégis az volt, amikor a sokáig Kamerun egyik városában, a norvég misszión élő vendéglátóink mesélték a tapasztalataikat. Hogy a misszió magas falai között élő norvégok úgy végeznek missziós munkát, hogy a falak közül ki sem lépnek. Aki oda bejön, annak segítenek – például tanítják a helyiekből verbuválódott személyzet gyerekeit. És a feladataik egy részét az teszi ki, hogy ezt a kis, falak közötti közösséget működtetik: egyik tanítja a gyerekeket, a másik orvosi feladatokat lát el, a harmadik adminisztrál, a negyedik a gazdasági ügyeket intézi és így tovább. És úgy gondolják, jót cselekednek. Kapcsolatuk a kameruni valósággal minimális, és mit sem tudtak például arról, hogy a várostól nem messze futó államhatáron túl, a Közép-Afrikai Köztársaságban elhúzódó polgárháború dúl, és a város tele van menekültekkel.

Házigazdánk egyébként velük készített egy megrázó, de mégis igen érzékeny, az emberi dimenzióban maradó filmet, ami még első változat formájában is nagy hatással volt rám. A menekültekről szól a film – itt nálunk szívesen hívjuk őket egyszerűen migránsoknak –, akiknek szülei, testvérei vesztek el a polgárháborúban, akik nem tudnak visszamenni. És a film mégsem a háborúról szól, hanem a kameruni boldogulásról, a munkáról és a családi kapcsolatokról. De már a film nézése közben eszembe jutott, amikor a gyakran felbukkanó szoptató kismamákat láttam, hogy vajon, ha Európában készült volna, akkor is ilyen nyíltan mutogatná az anyaemlőt? Vagy egyáltalán, egy másik szinten: az európai nők ilyen lazasággal ültek volna szoptatás közben a kamera előtt, mint ahogy azok az afrikai anyák? Nem mertem feltenni a kérdést, még a vacsora oldott hangulatában sem. Féltem, hogy megbántom a film készítőjét. Mint ahogy azt sem mertem megkérdezni, hogy mit éreznek, amikor néhány hónap után eljönnek Afrikából, és otthagyják a barátaikat? Persze, ezt mi is megtesszük, amikor a terepmunka lejártával eljövünk valahonnan, és otthagyunk embereket, akikkel esetleg összebarátkoztunk. De – és ezt ne vegye senki reflektálatlan szemléletmódnak vagy az önkritika hiányának – azt azért tudjuk, hogy a mi esetünkben az előttünk (gyerekeink) és a beszélgetőtársaink (gyerekei) előtt megnyíló lehetőségek többé-kevésbé azonosak. Vagy legalábbis nem választják el világok egymástól ezeket a lehetőségeket. A romákat kivéve, de most nem mennék el ebbe az irányba. A vendéglátónk kisfiáról Kamerunban készült fotókat néztük. Egy vele egykorú kameruni kisfiúval látható sokszor, akivel állítólag még másfél-két éves korában igen jóban volt, mert akkor is ott volt a család, de aztán azóta nem látták egymást. A barátság most született újra, és tényleg barátsággá formálódott, a szülők legnagyobb örömére. De ők aztán hazajöttek Norvégiába, a barát ott maradt. A gondolat, hogy milyen lehetőségeik vannak és lesznek, azért ott motoszkált a fejemben. De hallgattam róla, élveztem a társaságot.  

Vannak tehát feszültségek. Mint ahogy van egy félelem is a masszívan az olajra épülő norvég gazdaság összeomlásával kapcsolatosan is. De ezen csak nevetni tudtam, amikor most Tromsøben hallottam. És el is mondtam, hogy miért nevetek: amikor 2010-ben Bergenben voltam, akkor is ment erről egy beszélgetés, és volt egy – egyébként minden bizonnyal részben reális – félelem. De azóta szinte tíz év telt el. A norvég gazdaság nem omlott össze, miközben az olajár ingadozása megrázott gazdaságokat. Nem akarom mennybe dicsérni a norvégokat, noha tényleg szimpatikusak. De régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi volt például a felemelkedésük, sikerük titka. Sokan mondják, a 19. század végén ugyanolyan szegények voltak, mint mi. És azt is, hogy a második világháború vége a szerencsésebb oldalon találta őket. Nem sztálinizmust kaptak, hanem Marshall-segélyt. Aztán felfedezték a kőolajat. Ám az olajat az 1970-es évektől termelik ki, miközben a nekilendülés már az 1960-as években látható volt. És ha bergeni olvasmányaimra jól emlékszem, már az 1930-as években komolyan vettek egy-két fejlesztést, például a népjólétet, oktatást. Gyanakszom tehát mégis, hogy nem csak az anyagiakon múlik. A Marshall-segélyt sok kelet-európai ország elurambátyámozta volna. Zsarátnok város – zsebemben vagy. Lehet, hogy a 19. század végén anyagilag rosszabbul álltak, mint mi, és hogy például egy tehetős (kis)alföldi parasztgazda jobban élt, mint tehetős norvég társa. De spekulatív és tudománytalan leszek: biztos vagyok benne, hogy mentálisan valahogy stabilabbak voltak. És azok mind a mai napig. A tenger tenné? Nem tudom. De nem véletlen, hogy az egyenlőséget (a már-már naivitásig vitt egyenlőséget) a norvégok tűzték ilyen erősen a zászlajukra, hogy az ötvenes években lényegében egyetemi végzettség nélküli, munkás hátterű pénzügyminiszterük volt, aki később miniszterelnök is lett, és hogy a Nobel-békedíjat Norvégia adja. Na meg a társadalomtudományokban a Nobel-díjjal felérő Holberg-díjat is.

 Jégtáblák. A Polaria, az északi tengerek életét bemutató központ. Előtte Helmer Hanssen szobra. 

Utóhang

Az egyetemről magáról alig írtam. Unalmas, lehangoló hely a városközponttól mintegy négy kilométerre, gyalog és biciklivel is könnyen megközelíthető, csak arrafele a tengernek mindig a jobb-, visszafele a baloldalon kell lennie. De buszok is járnak rendesen. Több épület, az elején nehéz eligazodni, de aztán megvan a logika (de az egyetemhez tartozik az altai campus is és más létesítmények északon, ezért is hívják legújabban úgy, hogy The Arctic University of Norway). Minden működik, mindenkinek van saját irodája, az egyetemnek van saját mozija, ahol a vizuális antropológus kollégák is dolgozhatnak, több menzája, közel az uszoda, a sípályák és a síugrósánc. Azt mondják, télen vannak olyanok, akik síléccel érkeznek az egyetemre. Megérkezésemkor rögtön megkaptam a kártyám, hozzáférést a wifihez. És irodát, amit – hallatlan! – egy másik vendéggel közösen használtam. Sok zöld felület, nyugis emberek és a napsütésre rögtön kiáradó diákok a nem is egyszer izgalmas architektúrájú épületek és közfelületek között. Mondom, unalmas, lehangoló hely, innen is csak a tengerre és a hegyekre látni. 

*

A hazaút a lehetőségekhez mérten gördülékeny volt. A reptéri buszra alig fértem fel, egy csapat, sportolónak kinéző lánynak és az edzőjüknek azt is mondta a sofőr, hogy menjenek taxival, ők meg zúgolódás nélkül belementek. Végül is utolsónak felültem, a busz belső lépcsőjén utaztam a reptérig. A norvég rendszer is csikoroghat, ha úgy adódik, s még örültem is, hogy egyáltalán elvitt. Jártam már úgy külföldön, hogy csak az ülőhelyek számával egyenlő utast vett fel a busz. A repülőutak simák voltak, egy kis izgalmat a pesti várakozás okozott, mert a busz késett. De aztán ezt behozták, a sofőrök ugyanabban a paradigmában nevelkedtek, mint az arrafele úton, jóformán egyszer álltunk meg Váradon. Legközelebb Gyaluban ébredtem meg kb. hajnali hatkor, derengett. Ebben az órában Tromsøben már teljes világosság volt.

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető

Egy meghívás története

Nem sok norvég otthonnak koptattam a kilincsét. Segítőkész, jó emberek, de a meghívásokkal nem szakítják össze a hámot. Amikor Bergenben voltam, hét hétnek kellett eltelnie, hogy valaki informálisan szóba álljon velem. És (ő is) antropológus volt azon a tanszéken, ahol bejártam egy szemináriumra (mert egyébként a kultúratudományokon voltam „állásban”). A hetedik szeminárium után odajött, és mondta, hogy most már mondjam el ki vagyok, minden héten lát. Bevallom, és azóta is mélyen pironkodom a gondolat miatt, azt feltételeztem, hogy akar valamit tőlem. Pedig csak kíváncsi volt. Végül egész jól összebarátkoztunk, kisfia az én fiammal volt egykorú, akkor néhány hónapos babák. Ez is segített. De hát végül is erre is számítottam, már ott Bergenben: az egyik kolléga aggódva érdeklődött a kutatási témám felől, és megnyugodott, amikor mondtam, hogy valójában csak szakirodalmat kell olvasnom és kollégákkal beszélgetnem. Mert, mint mondta, azt nem tartja elképzelhetőnek, hogy valaki csak úgy kopogtasson norvég emberek ajtaján, hogy csókolom, jöttem, én vagyok őfelsége, a kutató, és a magasságos tudomány nevében bebocsáttatást kérek. Meg részt az idejükből, gondolataikból, világlátásukból. Tehát a norvégoknak az otthonuk rendkívül fontos. Ez közhely (hogy nagyon sokan méregdrágán rendezik be, azt talán már kevesebben tudják).

Szóval ebben a kontextusban történt meg, hogy tromsøi tartózkodásom egyik napján az egyik kolléga estére meginvitált magához. Kisebb társaság gyűlt össze nála, a tanszéken éppen ott levő más vendégek is, rám is gondolt. Persze, ebben az is benne lehetett, hogy elmentem az egyik filmje első változatának a belső vetítésére, és szerinte jó megjegyzéseim voltak a végén. Illetve ő meg beült az előadásomra, és ott jött rá, hogy tudok a norvég kalákáról (dugnadnak hívják), amiről szintén készített egy filmet. Túl sok minden mutatott abba az irányba, hogy meghívjon és én elmenjek. Persze, továbbra is azt gondolom, hogy (vizuális) antropológus hátterük igen sokat nyomott a latban. Valójában lehet, nem is tudom, milyenek az igazi norvégok, csak antropológusokat ismerek. A meghívásra tehát igent mondtam, mit is mondhattam volna, dolgom van? Vendég szájából ez elég viccesen hangzott volna. És megkérdeztem, hogy mennyire kell pontosnak lennem, mire a szintén meghívott kameruni haverja előtt mondta nevetve, hogy egyáltalán nem kell, túl sokat dolgozott afrikaiakkal, hogy ezt a pontosság dolgot komolyan vegye.

A városban több helyen lehet fura szobrokba botlani.

 Gondoltam, arrafele beugrom egy boltba, veszek egy üveg bort, abból baj nem lehet. De aztán rájöttem, hogy bort – és égetett szeszeket – csak állami monopóliumban forgalmaznak (Vinmonopolet, ez a boltok beszédes neve), élelmiszerboltban csak sör járja. Az is csak este nyolcig, hétvégén este hatig. Végül tehát vettem néhány helyi kézműves sört, s noha furcsán éreztem magam, amikor kis környezettudatos tarisznyámban átadtam (a tarisznyát természetesen visszakértem), úgy tűnt, jó néven vették. És kiderült, nem is volt rossz választás, az IPÁ-k fele hajló, gazdag ízű sör volt, amit még ők sem ismertek.

Az este kellemesen telt, 11-12 éves fiuk folyékonyan beszél angolul (ezzel kapcsolatosan egy másik meglepetésem is volt, erről is írok majd, noha szintén Bergenből tudtam, hogy negyedik-ötödik osztályos korukra a norvégok már jól elboldogulnak az angollal), az afrikai vendégek kedvéért néha franciára váltottak, végső soron, amint azt tisztáztuk, én is frankofón országból érkeztem, noha a franciául elhangzó poénokra – hogy egyáltalán voltak – többször csak a térdcsapkodásból következtettem. Az antropológus házigazda, a felesége, a néha bekapcsolódó fiuk, egy ausztrál, egy kameruni, egy mali és jómagam – ebből állt a társaság. A legjobb pillanat az lett volna, amikor elmagyaráztam a nevem történetét (a szocialista Romániával és az ennek ellenálló édesapámmal), ha nem futunk bele az afrikaiak európai tapasztalataiba. A tromsøi egyetemen, és kifejezetten a vizuális antropológián sok az afrikai diák. A velünk levő mali vendég is diákként kezdte Tromsøben. És elmesélte, hogy érkezése után nem sokkal két norvég kollégájával kávézni mentek, de ő, noha megkapta kávéját, csak bámult rájuk. Amikor megkérdezték, hogy minden rendben van-e, azt mondta: igen, minden rendben. De ti olyan fehérek vagytok.

Elég intenzíven lovagoltunk tehát ezen a kissé posztkoloniál, kulturális sokkos témán és leginkább arról folyt a beszélgetés, hogy miként élték meg az afrikai diákok, vendégek a tromsøi életet – és ezen belül a telet. Mert azért novembertől egész március végéig kemény tél van, és bizony még áprilisban is megszokott a hó, ami akár májusba is belefuthat. Ezt a helyiek előszeretettel használják ki síelésre, és a kollégák tele vannak történetekkel arról, amikor az afrikaiakat síelni vitték. Akiknek, értelemszerűen nem csak a síelés, hanem a hó és a jég is teljesen idegen volt, nem beszélve arról, amikor egyszer azt javasolták nekik, hogy vágjanak keresztül egy befagyott tavon, ahol ráadásul a helyiek léken keresztül horgásztak és vidám tüzek mellett melegedtek. Ez már sok volt állítólag a kameruni kollégáknak, mint ahogy az is, amikor a teljesen tükörsimára fagyott parkolót lejtős tónak nézték. Mondta is a mali kolléga, hogy ő felnőtteket elesni csak itt látott – az idegeneknek igen nehéz csúszásgátló szegecsek nélküli cipővel közlekedni. De a helyiek állítólag boldogulnak.

A tenger, ahol élet van

Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki feltette a kérdést, hogy mi késztette az embereket arra, hogy itt megtelepedjenek. Például – hogy egy kicsit néprajzoskodjak is – a számi (nyelv)rokonainkat, akikkel kapcsolatosan örömmel konstatáltam egy múzeumi kiállítás során, hogy igaz, amit a magyar néprajz állít, és a vadászati technikáik sok mindenben hasonlítottak a magyar/székely paraszti vadászati technikákhoz. És ők ráadásul még csak nem is maradtak a tenger mellett, rénszarvasaikkal folyamatosan vándoroltak az északi területeken. A város tehát jóval a sarkkörön túl található, egyik oldalon szeszélyesen szabdalt szárazföld és látszólag lakatlan hegyek (észak, északkelet fele haladva a legközelebbi nagyobb város olyan 300 km-re fekszik, és egyébként déli irányba is több mint 200 km), másik oldalon néhány sziget, szintén elég magas hegyekkel, aztán a tenger. Vagy az óceán, nyugaton Grönlanddal. Tromsø ugyan csak a 18. századtól létezik, de emberi életnek nyoma van a környéken már néhány ezer évvel korábbról is. Mert noha most a norvég (enyhén szocialista, és ebben semmi elmarasztaló nincs) jóléti állam és a fejlődés sok minden megkönnyít, azért abba is bele kell gondolni, hogy például a villamos energia bevezetése előtt is éltek itt emberek. És télen akkor is sötét volt, jég volt, hó volt és nehéz volt kapcsolatot tartani a külvilággal. Vasút Tromsøbe ma sem vezet (állítólag létezik egy vasútkövetelő mozgalom), a tengerpartot követő úthálózat viszonylag jó, de egy-egy autóút igen hosszú lehet. Fjordokat kell kerülgetni vagy méregdrága hidakat, alagutakat és kompokat használni. Ma a repülőt használják leginkább, de állítólag annak a gondolata a legnyomasztóbb, hogy akárhová el akar menni az ember, szinte csak repülővel indulhat el. Az egyik légitársaság olyan repülőjáratot is működtet, ami útközben leszáll, kitesz és felvesz utasokat, aztán halad tovább. Olyan repülő busz, vagy hogy kellene hívni.

Giccsbe hajló látvány: kék tenger, fehér vitorlák, háttérben havas hegyek.

Szóval itt élet volt akkor is, amikor még nem voltak szegecselt autógumik, nem kötötte össze a fő szigetet egy híd a szárazfölddel és egy másik híd a másik, szintén lakott szigettel. És nem volt még repülőtér. Az egyik válasz nyilván, a halászat. Norvégiának évszázadokon keresztül a (szárított, sózott) tőkehal volt az egyik legfontosabb kiviteli terméke, a halászatot és a kereskedelmet a Hansa szövetséghez tartozó Bergenből irányították. A tőkehal-kereskedelem annyira jelentős volt, hogy állítólag a genovai hajós nyelvben vannak norvég kölcsönszavak. Ez a gazdagság meg is látszik Bergenen mind a mai napig, és mondják is a bergeniek, hogy a város nem osztozott Norvégia általános szegénységében. Merthogy Norvégia, és főleg a rurális, elzártabb, északibb területei a 19. században még igen szegénynek számítottak. A kései politikai szerepvállalásáért igen vitatott, de irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsuntól is van leírásunk a szegénységről. Vagyis, ha elképzeli az ember, hogy milyen lehetett Tromsø a 19. század első felében, akkor egy nagyobb, és ekkortól gyorsan növekvő (halász)falut kell elképzelnie, amit körös körül erdős-sziklás szigetek öveznek. S noha a feltételek teljesen kedvezőtlenek, még mezőgazdaság is folyt. Állítólag idősebb emberek még ma is emlékeznek, hogy a környező szigetekről csónakkal hozták át a tejet a piacra eladni, noha azért széna tere, mint oly sok európai és skandináv városnak is, Tromsønek nincs. A két hidat valamikor az 1960-as, ‘70-es években építették.

Az emberi szívósság pedig fentről, a hegyről vagy a repülőből is nagyon jól látszott: a tengerparton ugyanis nem csak az utak futnak, itt vannak a farmok is. Amiket, ha távolabbi összehasonlítást keresünk, valószínűleg ugyanúgy hoztak létre, mint a mi elődeink a saját településeiket és termőföldjeiket: erdőirtással. Még a városból is, ha olyan helyen bukkantam ki a tengerpartra, jól látszottak a szemközti partokon az erdő sötétjéből kiemelkedő zöld farmok. És ahol ezek a farmok nincsenek, ott az erdő egész a tengerpartig ér. Ezeket a farmokat nem könnyű fenntartani. Semmilyen értelemben. Mentálisan nehéz a város és/vagy Norvégia délebbi részei csábításának ellenállni, fizikailag pedig folyamatos munkát igényel az erdőtől elhódított területek fenntartása. Múzeumban láttam egy képet, ugyanabból az ablakból fotózva: egyiken egy család tagjai az 1960-as években, munkát megszakító pihenés közben a farmjukon, a másikon egész az ablakig érő erdő látszik – 50 év múlva. A farmot elhagyták, a terület újra beerdősödött. A norvég állam jelentős összegeket költ arra, hogy ezt a szívós munkával kialakított kultúrtájat valahogy fenntartsa.

A tenger, persze, nem csak a halászat miatt volt fontos és fontos ma is. Nyilván, utazni és szállítani is itt lehetett a legkönnyebben, ha az ember kivonja a képletből a viharos tengert. Még Bergenben mentünk ki egyszer megnézni az óceánt a szigetekről, szó szerint kapaszkodni kellett a viharos szélben. Gondolom, itt északon, Tromsø környékén is tud viharos szél lenni, bár én szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egy hét alatt igazán rossz időt nem fogtam ki, és még rendes napsütést is láttam. Az például egészen különleges látvány, ahogy a nagy tengerjáró, fényes hajók a napsütésben szikrázó, mégis egyfajta sötétséget sugalló tengeren, háttérben a már-már bársonyosan feketébe hajló erdőkkel és a havas hegyekkel, összevissza dobált sziklákkal behajóznak a szoroson keresztül a kikötőbe. Mert az igazán gazdagok hajón érkeznek. Sokkoló élményeket kedvelőknek ajánlom, nézzék meg a Hurtigruten oldalát. A társaság, amelyik bergeni indulással északi hajókirándulásokat szervez. Csak most nem tőkehalért mennek és nem azt adnak el, hanem a fjordok, évszaktól függően bálnák, jegesmedvék, fókák, az északi fény, a midnight sun és sok egyéb látványát. Még Bergenben örültem meg egyszer, hogy milyen olcsón el tudunk menni egy északra tartó, tizenkét napos kirándulásra, amíg ki nem derült, hogy egy nullással elnéztem az árat. Akkor már nem tűnt olyan olcsónak – és azóta csak drágult, igaz, a norvég korona is inflálódott valamennyit. Ide kapcsolódik egy történet, amit már hallottam, de most visszaigazolódott, hogy nem csak a vizuális antropológusok közt terjedő városi legenda: az ausztrál vacsoravendéggel valóban megtörtént, hogy mivel a fedélzeten nem tudott Amex kártyájával fizetni (noha erre elméletileg lehetősége nyílott volna), a személyzet a kínos helyzetet úgy oldotta meg, hogy ingyenessé tették neki a szolgáltatást. Igaz, csak egy szakaszra szállt be, nem az egész tizenkét napos útra.

És vizuálisan műanyag trolloktól hangos a város

Az egyik múzeumban sokáig álltam egy kép előtt: inuit (közérthetőbben: eszkimó) gyerekek fürdőztek a tengerben. A képaláírás meg azt magyarázta, hogy a hőérzetünk mennyire kulturális hátterű, hisz az inuit nyár – noha a képen is sütött a nap –, következésképp a víz hőmérséklete közel sem jár ahhoz, amit mi megszoktunk. Ezt egyébként már Bergenben is láttam, ha 22-23 fokot meghaladta a hőmérséklet, azt máris kánikulának vették és fürödtek az egyébként szinte jéghideg tengerben, amibe akkor mi csak térdig mertünk belemenni. De amit itt Tromsøben láttam, az túltett a bergeni példán és az inuit fotón is: egy közkedvelt helyi tengerparti parkba sétáltam ki, azzal a feltett szándékkal, hogy a lábamat legalább belelógatom a tengerbe. Erről a kiérkezés után letettem, a nap csak hellyel-közzel bukkant ki, kb. 14-15 fok lehetett, a tenger vize 10-11 fokos (megnéztem az időjárásjelentésben). Ültem tehát egy kövön, a vitorlásokat bámultam, amikor felbukkant egy fickó, nagyon határozott léptekkel lesétált a partra és bemelegítő mozdulatokat tett. Aztán nem sokkal később felbukkant egy nő, nagy táskával a kezében, amitől megnyugodott a macsó lelkem, mert arra gondoltam, hogy biztos neoprén ruhában fognak majd könnyűbúvárkodni. Ehhez képest levetkőztek fürdőruhára, bemelegítettek és besétáltak a tengerbe – úszni. Nem sikongtak, nem kapkodtak levegő után, nem megmártóztak néhány másodpercig, hogy legyen, amit megmutatni a haveroknak – úsztak. Aztán kijöttek, álltak a szélben – és megint: úsztak. Nekem ez már elég volt, elindultam egy közeli múzeum fele, ahol úgy sejtettem, majd melegebb lesz.

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető

Előhang

2010-ben hosszabb időt töltöttem Norvégiában. Akkor naplót is vezettem, s noha már voltak akkor is blogok, túl büszke és régimódi szemléletű voltam, hogy blogos közlésre adjam a fejem. De a kézirat soha nem készült el rendesen, hogy kiadható lett volna – és aztán el is járt felette az idő. Az akkori mulasztásomat most egy sokkal rövidebb, egy hetes kiruccanás csapongó rögzítésével pótolom. És egy kicsit a lassan tíz éves emlékeimet is használom.

Szinte 24 órás utazás – és még csak nem is a világ végére

Amikor az egyetemen az Erasmus mobilitást megkaptam, nem is gondoltam, hogy ennyire bonyolult és hosszú lesz, ha viszonylag olcsón el akarok jutni Tromsø-be (Tromsø – így kell leírni, és valahogy így ejteni: Trumsö. Maradok a norvég írásmódnál, a kiejtést pedig mindenki döntse el maga. Számi testvéreink nyelvén egyébként egyszerűen Romsa a város neve, noha azt nem tudom, hogy ejtik, mert számikkal nem volt szerencsém találkozni). Az első keresgélések után le is mondtam az olcsóságról, maradtam annál, hogy azért ne vigye el a teljes költségvetést az utazás. Tromsø ugyanis nincs a világ végén, de kis túlzással kb. akkora távolságra van Oslótól, mint Oslo Budapesttől. Még ha nincs is olyan északon, mint ahová a magyar–lapp (számi) nyelvrokonságot először leíró Sajnovics János eljutott. Így este felültem egy Budapestre tartó buszra, ami eszeveszett gyorsasággal (ismeritek, nem? száguldunk 120-szal, megáll a sofőr, 10 perc pihenő, aztán 5 perc múlva: na, megyünk, és újra 120-szal döngetünk) el is juttatott a Ferihegyi reptérre. Mivel hajnal volt még, egy kicsit szundikáltam a tehetősebb hajléktalanok és spanyol neohippik között, aztán felszálltam Oslo fele egy hihetetlenül zsúfolt, szűk gépre (a norvég légitársaságnál foglaltam, de ezt az utat kiszervezték, a régi narancsos busztársaság utasai értik, miről beszélek), ahol a legfőbb elfoglaltságunk az volt, hogy alvás közben egymásra ne boruljunk a mellettem ülőkkel. Biztos ők is mind éjszakai busszal érkeztek a Ferihegyre. De szerencsésen megérkeztünk Oslóba. A legnagyobb bánatomra a tapsolás a sikeres landoláskor szinte teljesen kiment divatból és mi, néprajzosok még fel sem figyeltünk arra, hogy egy népszokás megszűnt (nemrég azért éltem át tapsolást, éktelen szélviharban tette le a pilóta a gépet a bécsi reptéren, még az a lány is tapsolt, aki azelőtt a hányásos zacskójával volt mellettem nagyon elfoglalva).

Az oslói reptér szellős és nyugis, ahogy emlékeztem rá, drága, ahogy emlékeztem rá – legalábbis az a szárnya, ahonnan a sűrűn induló belföldi járatok felszállnak. Dolgozni próbáltam, de a szemem alig tudtam levenni a beszállókapu képernyőjéről, ahol a reptér vagy a légitársaság kedves alkalmazottai finoman figyelmeztettek, hogy Tromsøben 10 fok van és esik az eső. Kolozsváron – a KMN hetéről beszélünk – végig 30 fok volt, amikor este buszra ültünk, akkor is kb. 27-28 fok lehetett. De az Oslo–Tromsø repülőút kárpótol, kényelmes, széles székek, nagy lábtávolság (lehet, hogy a nagy lábtávolság teszi, erre igen érzékeny vagyok, a Sepsi stadionjában is), emberarcú (értsd: nagyon diszkréten sminkelt lányok és akár korosodó hölgyek és urak is) légikísérők, akik nem ébresztenek fel csak azért, hogy megkérdezzék, mit fogyasztasz. Tromsø pedig úgy fogadott, ahogy azt vártam: eső és hideg, a hegyekben körül hó. És meglepően vicces sofőr a reptéri buszon, aki a kártyás fizetésre úgy reagált, hogy jobb is, mert nem tudna visszaadni. Nem szoktak azért a norvégok így közvetlenkedni, biztos az teszi, hogy sok turistát lát. De a sofőr viselkedése mellett, ami igazán meglepett: a városba alagútrendszeren keresztül jöttünk be, ahol még körforgalmak is vannak a föld alatt. Város alatti alagútra Bergenből is emlékszem, de földalatti körforgalomra nem. Angolul biztos úgy hívnák, hogy undergroundabout.

A város fentről.

A hotelben (Charley: olcsó szállodában szűk szobák, és még a földrajzi hely is klappol) kártyát kapok, ettől mindig frászom van. De ugyanez lesz az egyetemen is, a budira is kártyával megyünk. És hogy fokozzam: a városban több helyen is láttam kiírva, hogy készpénzmentes hely. Szóval megérkeztem Tromsøbe, észak Párizsába, az Arktisz kapujába (annyira, hogy Amundsenék még az Antarktiszra is innen indultak), az északi fény városába – ahogy nem kevés turisztikai célzattal nevezik a várost. A város egyébként azzal is büszkélkedik, hogy egész Norvégiában itt van a legtöbb vendéglői hely, állítólag a város lakosságának egynegyedét (egyharmadát? – nem emlékszem) le lehet ültetni egyszerre. A városban hetvenezernél többen laknak. Tény, hogy a városközpontban szinte csak hotel, vendéglő és a turistákat kiszolgáló mindenféle létesítmény van, műanyag trollokkal, kitömött jegesmedvékkel és rénszarvasokkal, vadászkésekkel és rénszarvasprémekkel fölösen.

A fotó nem a legjobb, de bizonyítja: tényleg vannak kitömött jegesmedvék a kirakatokban. 

Ha Norvégia, akkor…

…akkor az árakról is beszélni kell. Nem volt meglepetés, hisz Bergenből már megszoktam, de ott például szinte nem kellett tömegközlekedést használnom, s valamilyen kis kelet-európai furfanggal mindig elértem, hogy diákjegyet adjanak (valójában ott mindig az történt, hogy a bergeni egyetemről kapott igazolványomat nem tudták értelmezni, és kérdezték, hogy ez tanár vagy diák. Én meg teljesen ártatlan arccal azt mondtam, hogy hát otthon tanár vagyok, itt meg egyfajta diák. Még az uszodában is megkaptam a diákkedvezményt. De vissza Tromsøbe, ahol semmilyen kedvezményem nem volt, noha az egyik, az egyetemhez tartozó helyi múzeumba az egyetemi belépőmmel itt is beengedtek ingyen). Egy buszos utazás, ha a földön veszi meg az ember a jegyet, kb. 15-16 lej. Egy irány, egyszer. A buszon megvéve kb. 23-24 lej. Igaz, emellé az jár, hogy minden ülés mellett van telefontöltő, a busz haladását képernyőn lehet követni és senki nem kérdi meg menet közben, hogy leszállsz?

Múzeumbelépőket nem is említem, mert kedves (néprajzos) muzeológus barátaim rögtön elájulnak, de azt azért elmondom, hogy a négy perces utazásért a libegővel, ami felvitt a hegyre (erre még visszatérek, lélegzetelállító volt) kb. 100 lejt fizettem. Igaz, ezért le is hoztak, tehát nyolc perc, ne legyünk igazságtalanok. Tehát azt már az elején elhatároztam, hogy a diákmenzán fogok enni, mert azt szintén Bergenből tudtam, hogy ott teljesen rendben levő áron lehet étkezni. Csak meg kellet találnom a menzát, ahol nem csak szendvics járja, amit a norvégok előszeretettel esznek késsel-villával. Meg is találtam, és örömmel konstatáltam, hogy a norvég egyszerűség mit sem változott: önkiszolgáló, minden egy árban van, megrakod a tányérod, a kasszánál lemérik (a mérleg eleve a csak egyféle tányérra van beállítva) és fizetsz. Esetleg olyan sorban, ahol csak kártyával lehet fizetni.

De mindezekkel a tudásokkal, kelet-európai ravaszsággal felkészülve is igen erős sokk volt, amikor az egyetlen rendes, vendéglőben elköltött vacsora után (előétel: fűszeres, igen ízletes murokleves hallal, főfogás: rénszarvas krumplival és zöldségekkel + egy pohár bor, és kilátás a kikötőre és a szemben levő szárazföldre) megkaptam a számlát. Összeget inkább nem mondok, de háromszáz lej fölött volt, és a rosszmájú megjegyzéseket hárítandó: igen, a tőkehal olcsóbb lett volna kb. 20 lejjel. A bálnahús drágább lett volna egy kicsivel, de aznap nem is szolgáltak fel. Bundás husi pedig nem volt. (Ide kívánkozik: talán két éve, hogy Baróton öt fős társasággal jól vacsoráztunk 150 lejből, és még egy-egy Unicum is benne volt.) Mentségemül mondom: meghívásnak tettem eleget, amikor a vendéglő mellett döntöttem, és még nem is lepett meg olyan nagyon, hogy végül a számlámat magamnak kellett kifizetnem. Ez is bergeni tapasztalat, és nem is minősítem vele a norvégokat. Így működnek. A pincér pedig nem húzta az orrát, hogy mindenki külön fizet, külön számlát kér-kap, külön kell beütni a kártyaleolvasóba az összeget (ráadásul négyen ittunk egy üveg bort, és itt sem ógtak-mógtak, hogy hát akkor ezt ők hogy üssék be külön-külön). Ez is a működésükhöz tartozik.

Hogy néz ki az igazi rénszarvaskaki?

A norvégok az időjárásjelentést igen komolyan veszik. A tengeren levő emberek élete múlik sokszor apró részleteken. De ezzel együtt az időjárást előre jelezni igen nehéz feladat, megnézed a három perce frissített oldalt, az írja, nem esik, sőt, kisüt a nap, kinézel az ablakon, és zuhog. De a város mellett levő hegyre, ahová libegő is megy, feltétlen fel akartam menni. Ezért már az elejétől nézegettem az előrejelzést az egyetemi programommal párhuzamosan. Az első jó lehetőségnél, igaz, egy kicsit még szemerkélő esőben, buszra ültem, ami a felvonóig vitt el. Körül esőfelhők, lelógnak a hegyekig, néhol a tengerig, de bíztam abban, hogy az előrejelzés rendben volt, eloszlanak.

Amikor felértem a hegyre, talán még rosszabb volt a helyzet, ott is szemerkélni kezdett. De a csúcs sokkal jobban csábított, nekivágtam, miközben mindegyre letéptem egy-egy kis fűcsomót és feldobtam, hogy a szélirányt ellenőrizzem. Kedvezőnek tűnt, az esőfelhőket ugyan nem az ellenkező, hanem kissé oldalirányba, északra, de a kelet, délkelet fele található céltól mindenképp eltérő irányba terelte. Gyorsan felszaladok a csúcsra, gondoltam, ha kicsit esik is, nem gond. Csak köd ne legyen, mert akkor itt veszek el a hegyen, egyetlen székely (kor)társaként Amundsennek. És Dsida sincs, meg a feladat is méltatlan ahhoz, hogy bárki megénekelje. Két dologgal nem számoltam. Az erdőhatár fölötti, tundrainak tűnő tájon, ahol semmi nem ad fogódzót, igen nehéz felmérni a távolságokat. A csúcs egyáltalán nem volt közel. És nem is volt csúcs, noha valamilyen oszloppal-zászlóval mintha ezt jelezték volna. Mert amint nem kis erőfeszítés árán felértem, kiderült, hogy mögötte egyre magasabb csúcsok sora húzódik. Hátranéztem, az esőfelhőket teljesen északra vitte a szél, előrenéztem, egy közelebbi csúcsot még megcéloztam, azt mondtam, addig, és ott majd megfordulok. Persze, ez is csalóka volt, de a kaptató meg sem közelítette az előbbit. De innen meg egy közelinek tűnő, elég nagy kiterjedésű hófoltot néztem ki magamnak. Olyan nem lehet, hogy itt van néhány méterre és ne menjek bele. Végül is, ha fel akarok vágni, mit mondok majd a barátaimnak, amikor arra terelődik a szó, hogy ki járt augusztusban hóban. Persze, a hófolt mellett hirtelen felbukkanó hangyányi túrázók megijesztettek egy kicsit, hisz a látványuk, méretük így már adott egy fogódzót a távolságról, de azért nekivágtam.

                                                                                                                                                         Havon.

Végül is nem jelenthetem ki, hogy jártam augusztusban hóban, inkább csak havon, hisz igen kemény, esőverte hó volt, vagy inkább jég, szélén és alján csörgedező patakokkal. Egy kis gleccser, hazudhatnám magamnak. De tele kakival. Tudom, József Attila ide kívánkozna, de azért sem idézem. Juhkakira emlékeztetett (azt van szerencsém elég jól ismerni), de mintha mégsem olyan lett volna. Az rögtön bevillant, hogy a legutolsó csúcsról erre jövet éreztem az állatszagot, de nem tudtam mire vélni. Gondolom, senki nem veszi zokon, hogy a juhszagot és a rénszarvasszagot e becses állatok jelenléte nélkül nem tudom megkülönböztetni.

Minden esetre felvillanyozva tértem vissza, hogy esetleg rénszarvaskakit láttam (másnap megkérdeztem, nem lehetetlen, ez volt a válasz). A felvillanyozottság persze, a túra végén, az ereszkedésnél fogyni kezdett, hisz az ebéd már rég volt, és a túrára csak vizet vittem magammal. Az áfonya kárpótolt egy kicsit, igaz. És még a hotelbe is vissza akartam gyalogolni, hogy az Északi Katedrálist közben megnézzem és a szárazföldet a szigettel összekötő hídon is áthaladjak gyalog. A katedrális zárva volt, de a híd igazi élmény, alul folyik a tenger, mint egy hatalmas folyó. Vélhetőn gyorsabban, mint ahogy végül a hotelbe az utolsó néhány száz méteren visszavánszorogtam. És még az is meglehet, hogy csak juhkakit láttam. A kalandon pedig az utólagos felismerés is csökkentett némiképp: hazafele gyönyörű napsütésben szállt fel a gép, így láthattam – amit persze, már a térképről is megállapíthattam volna –, hogy az egész egy nagyobb sziget és a végén csak letévedtem volna a tenger mellé. Ahol pedig élet van. (folytatás következik)

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető

London, ahol szinte mindig esik az eső és hideg van. Ez volt az első gondolatom, mikor megtudtam a nővéremtől, hogy Londonba repülünk. Mellesleg repülés... Mióta az eszemet tudom mindig is azt hajtogattam, hogy „én sosem fogok azért repülőre ülni, hogy meghaljak.” Kicsiny kis eszemmel, és a tévében közvetített repülős filmekben, esetleg a híradót hallgatva – a repülőgépek mindig lezuhantak. Mivel marad a gyermek? Repülőre ülni nagyon veszélyes, mert mindig lezuhan. Viszont nem a Londonba vezető repülőutam volt az első repülős élményem. Tavaly karácsonykor pár évfolyamtársammal és barátommal Milánóba mentünk kirándulni. Akkor repültem életemben először, amit valószínűleg sohasem fogok elfelejteni. Iszonyat féltem tőle, ideges voltam, azt sem tudtam, hogy mit és hogyan kell csinálnom a gépen. De hát mire is valók a barátok, hogy megnyugtassanak, és a stewardessek pedig arra, hogy mindent elmagyarázzanak. Miután sikeresen felszállt a gép, néztem jobbra és balra, hogy ennyi volt? Most haladunk Milánó fele, és minden okés? Minden okés volt, és pár óra múlva sikeresen meg is érkeztünk. Tetszett a repülés és alig vártam, hogy ismét repülőre üljek majd. Erre bizony nem is kellett olyan nagyon sokat várnom, mert jött a londoni kirándulás. Itt már nem magamat kellett nyugtassam az utazással kapcsolatban, hanem a nővéremet, akinek ez volt az első repülős élménye. A kolozsvári repülőtérre kiérkezve már alig vártam, hogy a gépen legyek és elindulhassunk. Egy kis várakozás után meg is nyitották a kapukat, és a sorunkat kivárva haladtunk mi is a nagy „repülő madár” fele. Beszállva, övünket becsatolva elindultunk London irányába.

Két és fél órát repültünk, ami nem is tűnt olyan nagyon hosszúnak, mert a nővéremmel elbeszélgettük az időt, zenét hallgattam és olvastam. Végül sikeresen megérkeztünk a Luton nevezetű repülőtérre. Csomagunkat elvettük, buszra ültünk, plusz másfél órás buszozás után érkeztünk meg Londonba. Buszozás közben a sofőr elmondta, hogy az egyik megállóba nem fog megállni, mert pár perccel ezelőtt egy férfi leszúrta az utcán sétáló másik férfit, és emiatt az útszakasz le van zárva. Ekkor néztünk össze a nővéremmel, és szerintem mind a ketten ugyan arra gondoltunk: „biztos jó helyre jöttünk?” A buszról aztán leszállva egyik barátunk várt minket, akinél e pár napot töltöttük. Fáradtan, bízva abban, hogy több ilyen késelésről nem fogunk hallani az ittlétünk alatt, és persze tele lelkesedéssel tettük el magunkat holnapra.

Másnap reggel az időeltolódás miatt kicsit furán keltem fel. Nagyon furcsa volt az, hogy otthon már reggel tíz óra van, míg itt csak reggel nyolc. Megbeszéltük a barátunkkal, hogy aznap reggel nem otthon fogunk reggelizni, hanem a munkahelyén, ami nem más volt, mint a Facebook. Londonban vagyok, egy gyönyörű városban és ráadásul a Facebooknál fogok reggelizni, ezzel a gondolattal és egy nagy vigyorral az arcomon indultunk el.

Ilyen gyönyörű épületek mellett elhaladva mentünk le aztán a föld alatti metró megállóba, ahol nyüzsögtek az emberek. A metrón ülve, szájat tátva figyeltem, hogy most itt melyik lehet az igazi londoni lakós, vagy a turista, mint amilyen és is vagyok, vagy ki lehet a bevándorló, esetleg ki az, aki a brit gyarmatbirodalom országaiból idekerült városlakó.

Pár perc utazás és gyaloglás után megérkeztünk a Facebookhoz. A bejáratnál ilyen kis kártyákat csináltak nekem és a nővéremnek, és ezzel a nyakunkba mehettünk be a Facebookhoz. Egy óriási svéd asztal feelingű helyre léptünk be, ahol azt és annyit fogyaszthattunk amennyit akartunk. Reggelizés után amennyire lehetett körbe jártuk a Facebookot. Az ott dolgozók ránk köszöntek, mosolyogtak nekünk és nagyon barátságosak voltak.

Írtó vagánynak tartottam azt a lehetőséget, hogyha esetleg a munkával kapcsolatban akarsz egy kollegáddal beszélgetni, akkor nem ott mindenki előtt kell ezt megtedd, esetleg zavarva másokat, hanem elvonulhatsz egy erre kialakított kis szobába. Külön kis terem van kialakítva arra is, ahonnan édességeket és mindenféle finomságokat vehetsz el, ehetsz meg, mint például az erre szolgáló cukorkás angol buszból is.

A Facebookot elhagyva nyakunkba vettük a nyüzsgő Londont.

Baloldali vezetés. Tudtam azt, hogy Londonban baloldali vezetés van, de mégis ez volt a legszembetűnőbb közlekedési különbség. Meg a másik nagy furcsaság számomra, hogy ahogy a lábunkat angol földre tettük, a gyalogátkelőnél hatalmas felírás figyelmeztet az aszfalton, hogy merre kell néznünk, merről várható a forgalom. Nem volt egyszerű megszokni azt, hogy ahol nincsen jelzőlámpa, ott az aszfaltra kell nézni és nem csak úgy egyszerűen átmenni az úton.

 Egy térképet vettünk, és elindultunk megkeresni a British Museumot. Párszor embereket állítottunk meg, akik nagyon kedvesen útba igazítottak minket. Meg is jegyeztem a nővéremnek, hogy nagyon kedvesek ezek az angolok. Végül néhány utcából be, és néhány utcából kiérve megérkeztünk a British Museumhoz.

Itt is sorunkat kivárva, egy ellenőrzésen átmenve léptük át múzeum ajtaját. A londoni British Museum egyike a világ legnagyobb, az emberi történelemmel és kultúrával foglalkozó múzeumainak. Gyűjteményei, melyek több mint 13 millió tárgyból állnak, a kezdetektől a jelenkorig mutatják be az emberi kultúra történetét. Gyűjteményében megtalálhatók a világ leghíresebb archeológiai leletei: a páratlan múmiagyűjtemény, valamint a világ legnagyobb ékírásos gyűjteménye, csodálatos kerámiatárlata. Az ember tátott szájjal figyeli a csodálatos kiállítási tárgyakat.

 Az ember, ha úgy tetszik, akkor az egész napját is eltudná a múzeumban tölteni. Mi csak pár órát maradtunk ott, mivel aznapra még sok más helyet tűztünk ki látogatás céljául.  Persze nem hagyhattuk el anélkül a múzeumot, hogy ne mentünk volna be a szuveníres boltba. Egy nagy-nagy bolt tárult elénk, mely tele volt szebbnél szebb ajándéktárgyakkal. Könyvek, ékszerek, kulcstartók, csokik, plüss állatok, poharak meg még számtalan sok tárgy, amelyek London érdekességeit mutatják be. Az ajándékok közül és, néprajzos lévén, a legszebb tárgynak e könyv minősült:

A múzeumból kilépve gyönyörűen sütött a nap, a hőmérséklet meghaladta a tíz fokot, így a vérbeli angolok már pólóban, szoknyában, ruhácskában rohangáltak a városban. A következő úticélunk a National Gallery lett volna. Kissé eltévedve és embereket megkérdezve eljutottunk a National Portrait Gallerybe. Ez a speciális múzeum mintegy 10 000 múzeumi tárgyat őriz, elsősorban az angol történelem, a tudomány és a művészetek jeles képviselőinek arcképeit. Itt láthatjuk a brit nemzeti arcképcsarnokot, a brit nemzet képes történelmét. Körbejárva azt hittük, hogy ez a National Gallery és kissé csalódottan léptünk ki kapuján, mert semmi híres festő által festett képet nem láthattuk. Gondolok itt Vincent van Goghra, Claude Monetre, Albrecht Düreerre, Rembrandtra stb. Végül másnap kiderült, hogy nem az igazi National Gallerybe voltunk, hanem mint már említettem a National Portrait Gallerybe. Az igazi National Galleryt, a klasszicista stílusú palotát 1836–1838 között építették fel London szívében, a Trafalgar tér északi oldalán. Már csak egy óra volt a zárásig, mi pedig ezt az egy órát is kihasználva láthattunk Vincent van Gogh, Claude Monet, Albrecht Dürer, Rembrandt festményeket.

Végül aznap késő délután kitűztük az aznapi utolsó úticélunkat a Harry Potter boltot. Metróra felszállva jutottunk el a leggyorsabban a King’s Crossra, ahol a Harry Potter bolt volt. Hatalmas tömeg tárult a szemünk elé. Legtöbben a 9 ¾ vágánynál álltak sorba egy kép erejéig. 

A bolt teledestele volt emberekkel és mindenki a Harry Potter tárgyakat csodálta, kívánta magáénak. Az ember nem léphet ki abból az üzletből úgy, hogy bármilyen kis ajándékot ne vegyen magának. A boltot többször is körbejárva, ajándékot megvásárolva, magunk mögött hagytuk az emberi tömkeleget. Este a barátunkkal együtt haza fele sétálva figyeltem meg, hogy az angol házaknál nincs függöny. Ha nincs függöny akkor ott biztos angol lakik mondta az ismerősünk. De ha van akkor is a két szélére kikötik és mindenki kilát, avagy belát. Erre nincs magyarázatuk, hogy miért is van ez így. Furcsaságok és érdekességek gondoltam magamban.

Aznap húsz kilométert letudva, hulla fáradtan feküdtünk le aludni a nővéremmel.

Másnap egy napsütötte reggelre ébredtünk. Megreggeliztünk és eldöntöttük, hogy egy parkba fogunk menni és a késő délutáni órákban további barátokkal fogunk találkozni. A Saint James’s Parkba látogattunk el. Nem messze a parktól volt a Westminsteri apátság, a Buckingham Palota, amely egyike azon kevés királyi palotának a világon ahová beengedik a turistákat is. Mi a kovácsolt vas kapunk keresztül néztük a pazarul elegáns épületet.

Itt tudtam meg azt az érdekességet is, hogy például az ilyen fontosabb épületek előtt azért vannak sűrűn épített kis fekete oszlopok, hogy támadások esetén kocsival, vagy bármilyen gépjárművel ne lehessen behajtani a tömeg közé, vagy az épületet megrongálni. Azok a kis oszlopok olyan erősek, hogy akár egy tankot is feltudnak fogni.

De a park. Egy csodálatos 23 hektáros park, amely különböző állatoknak ad otthont. A zöldterület közepén egy kis tavacskát fedezhetünk fel.

A tó hivatalos megnevezése St. James Park Lake, két csücskében egy-egy sziget helyezkedik el. A mai napig vízimadarak természetvédelmi területeként funkcionál, s legkiemelkedőbb érdekessége a pelikánok csapata. Emellett találkozni lehet még mókusokkal, akik lelkesen várják, hogy egy kis rágcsálni valóval kínáld meg őket, papagájokkal, akik szintén lelkesen csipegetnek a tenyeredből, kacsákkal, hattyúkkal, cinegékkel stb.

 A parkból, a tisztaságból kiérve figyeli meg az ember, hogy mennyire is szemetes London. A kukák bombaállók, és e miatt távol vannak egymástól. Hamar megtelnek szeméttel, plusz az emberek nem sétálnak néhány száz métert egy szemetesig, inkább a földre dobják le a szemetüket. Ej- ej ezért a nem szép dologért.

Az este folyamán, vacsorázni készülve a Piccadilly Circus színes, villogó fényreklámokkal felszerelt sarokházánál mentünk el, ahol a folyton hömpölygő tömeggel találtuk szembe magunkat. Akár napközben, akár este tévedjünk arra, mindig pezsgő élet fogadja az utazót, ami nem is csoda, hiszen a hírneves tér a West End szívében helyezkedik el, s mint ilyen, a szórakoztatás egyik legismertebb központja. A környéken rengeteg színház, változatos éttermek, éjszakai klubok, bárok, bevásárlóközpont, üzlet találhatók.

Hazaérve, egy kis beszélgetés után éreztük, hogy aznapra sem kell nekünk ringatás.

A kirándulásunk utolsó napjára már csak az a programunk maradt, hogy összecsomagoljunk, megköszönjünk mindent és elinduljunk a buszmegálló fele, buszra üljünk, amely kivisz minket a lutoni repülőtérre. Nem kevés várakozás után ismét megnyitották a kapukat, a hely zengett a román emberektől, akik mind haza szerettek volna jutni, mint ahogy mi is. Éjjel fél háromkor sikeresen leszállt a repülőgép a kolozsvári reptéren, és mi pedig egy hatalmas nagy élménnyel tértünk haza.

 Nagypál Nóra, néprajz szak, III. év

Kolozsvár utcáin sétálva azt hiszem, hogy semmi sem jelzi jobban (és hamarabb) a tavasz közeledtét, mint a város minden szegletét ellepő márciuskaárusok. Ez idén sem történt másképp, ahogy a természet megújulni készül, úgy a márciuskák is évről évre új alakot öltenek, színesebbé téve a város arculatát és az azokat viselő személyeket. A következő képek ezt a sokszínűséget hivatottak ábrázolni, egyfajta rácsodálkozásként erre a kreatív kavalkádra.

A vásárban az egész pici daraboktól kezdve,

az egész nagyokig minden megtalálható.

Nincs ez máshogy a virágüzletekben sem, ahol szintén többféle kiegészítő fellelhető.

A márciuskák olyannyira népszerűek, hogy változatos marketingfogások építhetőek rájuk, a kirakatok meghatározó elemeivé válnak ebben az időszakban.

Az amúgy egyszerű ékszerek is márciuskává alakulnak a tavasz beköszöntésével.

De akár kampányelemként is felhasználhatóak.

A választék hatalmas, megtalálni a számunkra legszimpatikusabb darabot igazi kihívás...

A kabátokra, blúzokra kitűzött darabok viszont azt jelzik, hogy nem lehetetlen rátalálni az igazira.

Fotó és szöveg: Both Eszter Orsolya (kultúratudomány szak, I. év)

Piros szívek, vörös rózsák, plüss macik, romantikus vacsorák és felfokozott érzelmek. Tényleg ennyiről szólna a Valentin nap?

Február 14-e világszerte a szerelmesek napjaként ismert. Ez alkalomból Kolozsvár utcáit járva kerestem az ünnepre utaló gesztusokat, és megkérdeztem néhány barátom véleményét. Mit tud a hétköznapi ember erről az ünnepről, a keletkezéséről? Mi a véleménye róla? Hogyan van jelen a köztudatban? Ez alkalomból rövid interjúkat készítettem néhány személlyel arról, hogy mit jelent számukra ez a nap. A Valentin nap eredetéről a legtöbben talán semmit vagy keveset tudnak: „Azon a napon Bálint-valakit kivégeztek. De azt hogy hogyan jutottunk oda, hogy szerelmesek ünnepe. Fogalmam nincs. Sose néztem utána. Mert nem érdekelt.” – mondta egy interjúalanyom.  Ezt a napot két dologra vezetik vissza: a római Lupercalia ünnepre, ahol a totemisztikus farkasősüket ünnepelték, s ilyenkor szerelmi varázslásokat végeztek; valamint az ismertebb Szent Bálint, angolszász nevén Valentine püspök mártírhalálára. Szent Bálint legendája több variációban él, de mindegyikben az a lényeg, hogy II. Claudius császár börtönbe vettette, mert a tilalom ellenére is házasságokat celebrált. Halála előtt pedig levelet küldött a börtönőre lányának – kapcsolatukat többféleképpen is értelmezik – azzal az aláírással, hogy A te Valentinod. Innen eredeztetik a szerelmes kártyák küldését.

Egyes vélemények szerint Szent Bálintot nem is február 14-én végezték ki, hanem az egyház szándékosan tette a római pogány ünnepre ennek a szentnek a kultikus emlékünnepét. Szent Valentin kultusz leginkább az angolszász vidékeken terjedt el, amit tovább vittek magukkal Amerikába. Valentin napi bálokat már a 14. századtól rendeztek, mivel hagyományosan a nők adtak virágot a férfiaknak, ezen a napon a férfiak lepték meg virággal kedvesüket, kiszemeltjüket. A ,,kereskedelmi, komerc” Bálint nap az 1800-as években terjedt el, amihez az édesség- és virágipar erősen hozzájárult.

Japánban ezen a napon a nők szoktak csokit venni a kedveseiknek vagy férfi munkatársaiknak, Finnországban pedig inkább a barátok napjaként tartják számon, ezért nem a szerelmesek, hanem a barátok lepik meg egymást.

Mára gazdaságilag az egyik legmegterhelőbb, illetve legjövedelmezőbb ünnep lett az emberek számára, a karácsony és húsvét mellett – ha nem vesszük figyelembe az amerikai halloween és hálaadás ünnepét.

A Valentin napi city tour kicsit másképp alakult, mint elképzeltem. Sokkal kevesebb szerelemben úszó szerelmespárt véltem felfedezni. A Valentin-nappal szinte csak a kirakatok ablakában találkoztam, s persze néhány sietős úriember virágcsokrába ütközve.

Ennek több oka is lehet, de ami látszik, hogy a párok nem feltétlenül nyilvános térben ünnepelnek – az éttermeket leszámítva, erre a napra nehezen találni szabad asztalt vacsorára.

Nyilvános térnek számítanak emellett a közösségi média platformjai is. Ha pedig ebből a szemszögből nézzük, már sokkal több szívecskét és szerelmes idézetet lehet látni a virtuális kirakatban, mint a Iulius Mall és a Vivo üzleteiben összesen. ,,Egy fajta versengés vagy nem is tudom minek nevezzem, mert a közösségi médiák tele voltak azzal, h(ogy) ki mit kapott vagy ki mit adott... úgymond meg kell mutatni mindenkinek, nehogy valaki azt gondolja h(ogy) nem kaptam semmit.” – mondta az egyik megkérdezett.  Február 14-én Valentin-napi posztokkal van tele a Facebook és Instagram – természetesen, mint mindig, itt is vannak kivételek: egy közös szelfi, tökéletesen komponált kép a virágcsokorról, csokiról, ajándékról, a romantikus vacsoráról, lábszelfi a romantikus filmnézés közben, s mivel minden olyan romantikus ezen napon, nem meglepő, hogy népszerű ajándék a jegygyűrű – személy szerint nem tartom kreatív lánykérésnek, de tény, hogy a hagyomány szerint ez szerencsét hoz és sokan gyakorolták.

A médiában látottak és a megkérdezettek véleménye alapján 4 hozzáállástípust különítettem el: az ünneplőt; akit nem érdekli; az ambivalenst; és a Valentin napi grincs zárja a sort. Ezeket veszem sorra.

Az ünneplő: azok a párok, akik ajándékkal, vacsorával, filmnézéssel töltik ezt a napot, ők a támogatók. Nem csak azok a párok, akiket Facebookon is látunk, hanem azok is, akik ezt a nyilvános teret sem használják fel. Ebben a kategóriában sem kell mindenkit egy kalap alá venni, mert igen, vannak akik nagyzolnak, de vannak akiknek egy ,,egymásra szánt idő, ezért ünneplünk mindent’’, s ,,az ajándék, amit vettünk, a kapcsolatunkról szól.”

Akiket nem-érdekli: azok, akik megtűrik. Nem fordítanak nagy figyelmet az ünneplésre, de mivel Valentin nap van, ,,kis aprósággal kedveskedünk egymásnak, mert ez a szokás, és hát miért ne.”; vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják: ,,Sokszor kapok virágot tőle, sokszor megyünk ki valahová vacsizni, vagy sokszor megajándékozzuk egymást. Úgy véljük, hogy mindezeket megtehetjük bármikor, mert nem csak Valentin-napon fejezzük ki szeretetünket egymás irányában”.

Az ambivalens: nem maga az ünnep ellen tiltakoznak, hanem a ,,giccsparádé” ellen, amivé vált: ,,A Valentin-nap bár sokaknak ellenszenves, lévén amerikai felkapottság, de szerintem nagyon is lehet olyan tartalmat adni neki, ami igenis méltó. Például a ragaszkodást és a szerelmet "megünnepelni", azt helyezni előtérbe. Nagyon sokakon látom (lévén, hogy nekem nincs ilyen személy), hogy sok idő után lennebb hagy a láng és szerintem ez rendjén van. Viszont újra és újra rakni erre a tűzre, az elengedhetetlen, és szerintem ezért lehet egy fontos nap a Valentin-nap, mert emlékeztető arra, hogy két ember között a szerelem egy csodálatos dolog és nem szabad ezt teljesen félretenni”; ,,Nekünk minden nap Valentin nap és szeretjük egymást már 23 éve hivatalosan. Szerintem inkább fiatalabb generáció jobban átvette ezt a szokást külföldről. De nincs ezzel semmi gond ha ezzel közelebb kerülnek egymáshoz érzelmileg.”

A Valentin napi grincs, akinek a mottója: ,, piros szívecske és rengeteg giccses love”. Ez a kategória csak a gazdasági oldalát látja, minden erejével tiltakozik ellene, feleslegesnek tartja, s ha lehetősége lenne rá, talán megszüntetné. Ilyen válaszokat fogalmaztak meg: ,,Nem vagyok hajlandó ezzel is a hülye kapitalizmust támogatni.”; „Nem tartom fontosnak, az azért van mert nincs szükségem egy konkrét dátumra hogy megünnepeljem a szerelmet, amúgy sajnos azt látom mint a karácsonynál, hogy arról szol társadalmi szinten, hogy minél többet költsünk és minél nagyobbat vegyünk a párunknak,, és messze elfelejtjük, miről kéne szóljon.”; ,,A feleségem kizavarna, ha Valentin napra vennék neki valamit.”; „Nekem személy szerint sokkal jobban esik az ha egy átlagos nap kapok valamit.”; ,,Nem sok jót tudnék róla mondani”.

Egy fontos kategóriát érdemes még megemlíteni: a szingliket. Manapság ez egyre elterjedtebb életformává válik. Ez a nap pedig őket stresszeli talán a leginkább, mert szembesíti őket azzal a társadalmi elvárással, hogy egész és normális ember csak akkor vagy, ha párod van, gyereked van. Az ő nézőpontjukból is érdekes ez a nap, amely nem mindeniküket foglalkoztatja, vagy nem ugyanolyan módon.

Végezetül elmondhatjuk, hogy az erdélyi kultúrában a Valentin-nap nem egy hagyományos ünnep, csak az elmúlt évtizedekben kezdett el terjedni, és abban, hogy ki hogyan viszonyul hozzá, nagy szerepe van az ilyeneknek, mint a (szociális) média, a kereskedelem, vagy a társadalmi normák. Talán ennek is köszönhető az, hogy egyes társadalmi csoportok felkarolták, mások pedig nem érzik sajátjuknak. 

Erdei Virág (kultúratudomány szak, III. év)

(Fotók: istockfoto, ebay, pinterest, amazon.co.uk)

Gondolatok az első évfolyamról

Amikor megszületünk, egy keretek által határolt világba érkezünk. Családi hátterünk, vallásunk, etnikai hovatartozásunk csak néhány azok közül, amik meghatározzák mindennapi gondolkodásunkat. Néprajzosnak lenni többek között azt jelenti, hogy nem csak ezeken a kereteken át látjuk a világot, hanem észleljük, azt is, ami a kereteken kívül van. Ezeken a kereteken túlpillantva próbáljuk most megfogalmazni azt, hogy mit jelent számunkra kezdő néprajzosnak lenni.

1. Képes vagyok az ő nyelvén beszélni

Magyarországiként Erdélybe látogatva kihívást tud jelenteni gyakran saját magam megértetése, például a boltban, vásárláskor. Akkor már egy fokkal jobb dolgom van, ha a bolti eladó beszél magyarul. Ám ilyenkor is elő szokott fordulni, hogy a szókincseink nem fedik egymást, nem azonosak. Néprajzosként előnyben érzem magam ilyen helyzetekben azzal szemben, aki esetleg nincs tisztában a tájnyelvi eltérésekkel, és ebből adódóan nem is nyitott arra, hogy a másik félt megértve, vagy hozzá alkalmazkodva igyekezzen megtalálni a másikkal a közös hangot. Én az ilyen helyzeteket ráadásul mindig örömmel fogadom, mert játéknak élem meg. És sokszor kapok pozitív visszajelzést is a másik féltől, akinek a szülőföldjére jőve hajlandó és képes vagyok az ő nyelvén beszélni.

2. Szabad házasság az élettel és a világgal

Félelmetesen csodálatos az ember. Félelmetes az, hogy mindünk fejében más-más keretek élnek, más gondolatok, más meggyőződések és ezt mindenki el is hiszi. És csodálatos az, hogy még mindig él ember a Földön és nem öltük halomra egymást, s nem veszünk halálosan össze, például azon, hogy milyennek kell lennie a mákos tészta izének. A fejemben jelenleg olyan kép van, hogy a néprajzi látásmód olyan, mint egy szabad házasság az élettel és a világgal. A házasságban is a felek, főleg miután kiismerik egymást, ritkán értenek egyet, és mégis tudnak egymás mellett élni, jó esetben úgy, hogy még szeretik is egymást. Néprajzosnak lenni egy olyan játékos derűt jelent, hogy e sok keret között, e nagy zűrzavarban kíváncsiak és nyitottak maradunk egymásra, mint két jó házasfél, hogy a nagy veszekedések után, mivel mi se tudunk teljesen elfogulatlanok lenni, könnyebben kiegyezünk egymással, és jön a nagy kibékülés és békeidőszak. 

3. Ami neked egyértelmű, az nem mindenkinek

Néprajzosnak lenni azt jelenti, hogy figyelni a környezetre és összhangban létezni vele. Észrevenni azt, hogy ami neked egyértelmű, az nem mindenkinek az. Legnagyobb tömegben is figyelni a környezetedre, megtalálni azt a kis belső csendet. A reggeli buszon, amikor többszörösen is meg van sértve a személyi tered, nem elbújva telefonozni, hanem megfigyelni a környezetedet. Ki mivel foglalkozik az utazás közben, telefonját nyomogatja, vagy éppen kifele néz az ablakon, és alig várja, hogy ki tudjon szabadulni innen. Megfigyelni, ki mit árul el magáról az öltözködése által, milyen felekezetű, honnan származik. Elvégre a néprajzos lét egyik eleme a környezet megfigyelése.

4. Betekintést lehet nyerni az életük egy részletébe

Akkor jöttem rá, hogy szerintem mit jelent néprajzosnak lenni, amikor egy órák közti szüneten azt vettem észre, hogy figyelem ki hogyan és miről beszél. Ezáltal betekintést lehet nyerni az életük egy részletébe, rájöhetünk milyen kép is él bennük a világról, hogy hogyan gondolkoznak a körülöttük lévő dolgokról.

 ● 

Az előzőekben négy apró, de annál inkább fontosabb történetet láthattunk, keretet négy különböző személytől, melyek a maguk kis részleteivel megmutatják, milyen egy adott kereten belül látni a világot. Néprajzosnak lenni jó. Néprajzosnak lenni élmény, kíváncsiság. Néprajzosnak lenni egy móka. Úgy látjuk a kereten belüli világot, ahogy más nem. Így ismerünk meg minél több dolgot, így válunk képessé színesebben látni a világot. Mi próbáljuk látni a fától az erdőt!

Írta: Bakos Réka, Bálint Mihály, Beke András, Gedő Tibor első éves néprajz szakos hallgatók, valamint Linczényi Laura, az ELTE BTK Erasmus hallgatója

Szakmai irányító: dr. Szabó Á. Töhötöm

     Fotó: Beke András, I. év néprajz szak

A megégett domboldalak füstjére, a nedves avarra, csúszós oldalú temetőkre, a tavalyról maradt gyertya tenyerembe csepegett forró viaszára, a sütőtök illatára emlékszem. Meg arra, hogy a törökbúza kóró csattog a régi, kaszából átalakított vágószerszám alatt.

Meg arra, hogy már sötétben, fekete ruhába öltözött régi jó ismerősökkel találkoztunk a gyertyafényes sírok mellett, vagyis a szüleim régi jó ismerőseivel, mert nekem gyakran kicsit sem voltak ismerősek. Akik távolról, éppen a legközelebbi városból jöttek haza „világítani”, s ha már itt vannak, hát ők is ide jöttek, hogy rakjanak a „nénémnek”, „bátyámnak” egy-egy gyertyát. A mai napig a rokoni viszonyokról egy dolgot biztosra tudok, hogy mindenki vagy „néném”, vagy „bátyám”, s hogy legyen változatos, van aki még „keresztapám” is odahaza a faluban.

Meg arra, hogy „nézzétek meg a cigányoknak még fejfájuk sincs csak egy sírhant, s még külföldről is haza jönnek Halottak napján. Itt az egész család, de hát sokan is vannak na, de akkor is, jobban tartják ezt a szokást…”.

A Házsongárdban viszont vannak fejfák. Olyan sűrűn vannak sírkövek, mint játék közben dominók az asztalon. S beszélik is, hogy a rég nem látogatott sírokkal, gyakran játszanak „dominósat”. Ledöntik, s ha nem veszi észre senki, hipp-hopp üresedés van a temetőben és türelmetlenül, nem várva meg az utolsó trombitaszót, ki tudja merre „vándorol” el az eredeti lakos, hogy jó bérleti pénzért a felszabadult helyet el lehessen adni. Hiába… A kincses városban nemcsak az egyetemisták sínylik meg az albérleti díjakat.

Kolozsváron az autók füstjét már megszoktuk egész évben, nem kell erre őszig várni, mint a felperzselt tarlók ismerős füstjére. Olcsón, a temető bejáratnál már olyan gyertyát lehet kapni, amely szép piros, műanyag palackban be van zárva, s nem fújja el a szél sem a lángot, csak a műanyag palackokat, amire rálépve még pár év múlva is jókat lehet esni a sűrű sírok között bóklászva.

Már évek óta nem voltam otthon Halottak napján. Nem tudtam hazamenni az egyetem miatt, órák miatt, programok miatt. Helyette kimentem a Házsongárdba. Évközben csendes hely a temető. A város zúgása felhallatszik, de csendes hely. Jó kimenni.

November elsején megtelik a temető élettel. S ha az ember beáll az emberek „sodrásába”, a sodrás körbe viszi a temetőben. A gyertyafényben, itt is lehet találkozni ismerősökkel. Csak ők nem a szomszéd városból jöttek, hanem a szomszédos szakról, vagy más „Facultatéról”, s nem „nénémnek” s „bátyámnak” tesznek egy-egy gyertyát, hanem akárcsak én, ők is kijöttek, az „ünnep” miatt, az emlékek miatt, az emberek miatt, a csendes zúgás miatt, az elhunyt szerettek miatt, az otthonhiány miatt, azért, hogy gondolatban hazalátogassanak. S még ki tudja mi okból, de kijöttek, s ők is a gyertyafényes ösvényeken bandukolnak.

Minden évben a János Zsigmond Unitárius Kollégium egyetemi bentlakásában, november elsején mára már hagyománnyá váló, különleges eseményt szervezünk: „Holt költők társaságát a Házsongárdi temetőben” (nyílván, a „Holt költők társasága” című filmből ihletődve, melyben Robin Williams főszerepet játszott). Ez nálunk úgy működik, hogy néhányan, akik itt maradunk Halottak Napján a bennlakásban, és nem utazunk haza, versekkel és egy gitárral kimegyünk a temetőbe. Felkeressük a költőink sírjait, gyertyát gyújtunk, s elszavalunk, felolvassuk egy-egy verset, amit a költő írt, de nem feltétlenül. Pilinszky Jánostól, József Attilától egészen Rilkéig, sok költő szellemét megidéztük már verseiket felolvasva, függetlenül attól, hogy kinek a sírjánál voltunk. Szóval, elég „szép társaság” szokott itt egybegyűlni.

Első állomásunk Dsida Jenő kriptája volt. Keszeg Vilmos tanár úr szavaival élve, ilyenkor ő az egyik: „sztár a Házsongárdban”. Nála már sokan lerótták előttünk tiszteletüket. A kripta gyertyafényben úszott, tisztán el lehetett olvasni a sírfeliratot is. Olvastunk verseket és énekeltünk egyet.

A következő állomásunk a másik „helyi sztár” volt, Brassai Sámuel. Jóllehet ő nem éppen költő, hanem minden egyéb és minden is, de úgy gondoltuk, hogy mi se mehetünk el a helyi szokásos, „házsongárdi magyar kálvária” melletti kötelező állomás mellett. Utána elmentünk Kriza János sírjához, ahol többek között Áprily Lajos verse is felhangzott, egy lelkes vargyasi fiatal elénekelte Kriza János szerzeményét és ha igaz a szóbeszéd, kedvenc nótáját: Erdővidék az én hazám, katonának szült az anyám kezdetű dalt.

Ezután felkerestük Hervay Gizella és Szilágyi Domokos sírját. Énekeltünk Radnóti Miklós verseiből megzenésített Kaláka dalokat, és itt is verseket olvastunk. Nem voltunk elfáradva, de szivarszünetet tartottunk, mert volt, aki úgy emlékezett, hogy Szilágyi Domokos nagy cigarettás volt (de ha ő nem is, Pilinszky biztosan), s gyertyák mellett, a felhangzó versek közben, cigaretták füstje is szállt az ég felé, amolyan füstáldozatként.

S érdekes dolog történt. Pár lány észrevette, hogy a nem olyan messzi sírnál nem ég egy gyertya sem, nem járt ott senki. Egy apáca sírja volt. Odamentek és meggyújtottak egy gyertyát, és a sírra helyezték. Mert igazságtalannak találták, hogy mi is mindig oda megyünk, ahova mindenki megy. Azokra a sírokra rakunk gyertyát, amik már messziről világítanak. S mi van azokkal az emberekkel, akik nem váltak híressé, akik ugyanúgy végig élték, végig szerették, végig szenvedték az életet, mint költőink. Akik talán „nemcsak írták, hanem élték is a verseket”(Hamvas). Akiknek élete lehetett ugyanolyan érdekes, élményekkel teli, boldog élet. Vagy ugyanolyan szürke és eseménytelen, és végigszenvedett, vagy finomvegyes, mint úgy általában minden élet. Mi van az öreg nénivel, aki mellett a hetek elsuhannak, s életének fő eseménye, hogy hétfő délután fél négykor lefőzi a kávét és beereszti az őszi hidegben a macskát, hogy ő is melegedjen a kályha mellett? Nem olyan fontos és nem olyan emlékezetes az ő élete, hogy ne állnánk meg mellette, s egy gyertyát ne helyezhetnénk el?

Ha lenne egy olyan sírhely a temetőben, mint amilyen szokott lenni az ismeretlen katonának: „Hogy itt nyugszik, az átlagos, hétköznapi, normális ember, aki próbálkozott verset írni, s nem nagyon ment neki, de dolgozni kellett a gyárban és sírt a gyerek, és sírt ő is, félt ő is, szeretett ő is, sok nem maradt utána, néhány fénykép, s pár hold föld, amin a sosem látott unokák marakodhatnak. Úgy élt és úgy halt meg, ahogy egyedül csak ő tudott, akárcsak mindenki más.”, akkor bizonyára hegyben állna ott a gyertya - vagy az is lehet, hogy ez lenne a legsötétebb zug a temetőben.

De vajon a költők sírjai nem ugyanezt szimbolizálják? Ahogy Kosztolányi mondja: „Ki senkié sem, az mindenkié”. Hát mi úgy éreztük, hogy ők a miénk is, a mi halottaink is, mert nekünk írtak, és szellemüket megidézve, így Mindenszentek napja után már-már azt mondhatjuk, hogy ők a mi szentjeink, s a Mindenszentek Litániája helyett verseik hangzottak fel a sírok mellett.

Néhol a régiek is úgy tartották, hogy ilyenkor a halottak hazalátogatnak. Mi jól kivilágítottuk a gyertyákkal a sírokat, hogy költő nagyjaink biztosan visszataláljanak egy röpke kis látogatás után, mert mi lesz, ha hajnalban kivilágosodik, és napvilágnál szétnéznek, hogy mi van itt. S ők akik (tisztelet, vagy ha az nem is valami ilyesmi a kivételnek), aki soha nem alkudtak meg, nem lettek sem besúgok, sem provokátorok, s vállalták azt, ami a szívükön volt. Vajon ma nekünk mit mondanának? Vagy látnák, hogy minden úgy van, mint régen, s nyugodtan vagy csalódottan visszafeküdnének örök nyughelyükre.

Igaz, hogy régen úgy tartották, hogy a halottak hazalátogatnak, de most mi látogattunk haza, az evilági „túlvilágról”, Kolozsvárról. Sokan közülünk, miközben a sírok között bóklásztunk a sötétben, megállva egy-egy krizantém illatú, homályban úszó sír előtt, meggyújtottak egy gyertyát, a maguk csendességében, s miközben a gyertyát gyújtották, elhunyt szeretteikre gondoltak. Én személy szerint a már elhunyt nagyszüleimre, s mikor gyertyát gyújtottam nem néztem a sírfeliratot, gondolatban otthon voltam, s ezt a gyertyát az otthoni temetőben gyújtottam meg. Hiába ég a Házsongárdban, otthon is világít.

Az utolsó állomásunk Reményik Sándor sírhelye volt. Itt mindenki kiszavalhatta, felolvashatta azt, ami még a lelkén volt, ami még úgy nyomta a szívét vagy kikívánkozott belőle. A telefonnak köszönhetően, hirtelen ihletből, szempillantások alatt lehetett verseket előhalászni, hiába, hogy nálunk nem voltak verses kötetek. Elénekeltük, amit itt ilyenkor hagyományosan szoktunk a Bródy János szerezte Szabadnak születtél című éneket, s felhangzottak Chézy és Szabó Balázs dalok is. S blaszfémia ide vagy oda, megteltünk élettel, és hagyományt szegve nem énekeltük el a székely himnuszt, hanem dudolászva jődögéltünk lefele, a Házsongárdi ösvényeken.

S az a rettenet, hogy majd én is meghalok, elképzelhetetlen volt akkor, noha Hallottak napján, lábukat lógatva, holt költők szellemei üldögéltek a sírok mellett, s ugyanolyan közel volt hozzánk a halál, mint életünk minden pillanatában.

Az ösvényen halott levelek ropogtak a talpunk alatt, s fenyők és égett viasz illatát vágta arcunkba az ilyenkor szokatlanul meleg, Házsongárdi szél.

Bálint Mihály

néprajz szak, I. év

Fotók: Vidám Lívia és Kardos Anna Adrienn

A hétvégén a szombat reggeli lustálkodást hajnalban kelésre cseréltük fel, hogy minél több látni- és hallanivaló férhessen bele a székelyföldi aprófalvakat felfedező szakmai kirándulásunkba. A koránkelés okozta nehézségek ellenére – amelyeket néhol csak személyre szabott ébresztés árán sikerült áthidalni (helló, Tibor!) – még napkelte előtt útnak indultunk.

Kirándulásunk első állomása Bözödújfalu, illetve a falu egykori mivoltát megidéző emlékhely. A hely pusztaságához és nyomasztó hangulatához képest igazán kontrasztos volt a kőrispataki Szalmakalap Múzeumban tapasztalt energikus fogadtatás a tulajdonos, Szőcs Lajos részéről. A szalmakalap készítésének lépésein kívül megtudtuk, hogy egy-egy kalap, illetve annak viselési módja jelentéssel bír, sokat árul el viselőjéről. Emlékként csapatunk apró kalapot kapott, amely készülésének is szemtanúi lehettünk.

Következő állomásunk Énlaka és a helyi műemléktemplom meglátogatása volt. Idegenvezetőnk, Lilla néni a templom történetén kívül a falu szokásait is ismertette, sajnálattal jegyezve meg, hogy a település elnéptelenedése miatt nagy részük már csak a helyiek emlékezetében él. A templomkerti rövid séta után, a hely némaságát átvéve, mi is nagyrészt csendben tartottunk ebédszünetet a falu határában. Mindannyiunk örömére kellemes, napos időben volt részünk s bár legszívesebben sokáig pihengettünk volna még a domboldalon, utunkat Szentábrahám felé folytattuk.

Szentábrahámon egy régi kúria udvarán, a Szentábrahámi gyógynövényes csodakertben teázhattunk, közben meghallgatva a tulajdonos élettörténetét. Csíki Emese biogazdálkodással foglalkozik, a kertből és a falu környékéről összegyűjtött gyógynövényekből teákat, fűszereket és egyéb készítményeket állít elő. Jelenlegi életét és foglalkozását csodaként éli meg, amely szoros kapcsolatban áll a természettel és a helyiekkel való közelséggel.

A napot Rugonfalván fejeztük be, ahol a helyi szokások egyikével személyesen is megismerkedhettünk, rögtön a faluba érkezésünk után. A szüreti bál alkalmával megrendezett utcai tánc egyik állomása késztetett megállásra és néhány fotó készítésére. Szállásunkra, a Kúria Vendégházhoz érve szakmai előadást hallgattunk meg, egy közeli falu, Gagy magyartanárnője, Szász Éva előadásában. A tanárnő az érdeklődéshiány leküzdéséhez kidolgozott módszereit mutatta be, felvázolva számunkra a helyi oktatás és diákság helyzetét.

A nap utolsó mozzanata közös filmnézés volt (Hay Days, 2013), ami által fordított szemszögből láthattuk az aprófalvakhoz és az ottani helyzethez való viszonyulást. Az árnyalt kép alkotását az is segítette, hogy vasárnap alkalmunk nyílt a film rendezőjével, Ralph Veraarttal is beszélgetni.

Vasárnap reggel újra gyógynövényekkel ismerkedhettünk, ezúttal a rugonfalvi Vári Zsuzsánál. Zsuzsa néni mindennapjainak különlegessége a szarvasgomba keresése, illetve a számára ideális termőhely kialakítása, amely hosszú és lelkes munka eredménye.

A kitartó munkából mi is kivettük a részünk, mivel Siménfalván, Ráduly János kosárkötőnél nekünk is lehetőségünk volt kipróbálni a mesterséget. Próbálkozásaink eredménye kisebb kosarak és miniatűr kerítések formájában mutatkozott.

 Munka után Csehétfalván vártak minket ebéddel, gyönyörű környezetben. Az egykori csűr, amely jelenlegi formájában ebédlő és szálláshelyként is szolgál, teret biztosított a helyi lelkésszel folyatott beszélgetésnek is. Tőle megtudhattuk, hogy hogyan alakult több elhagyatott telek és ház a jelenlegi közösségi térré.

Ahogy az kirándulásunk vége felé kiderült, nem csak egy épület lehet közösségi tér, hanem egy híd is, például a kiskadácsi fedeles híd. Ennek funkciója, a rajta való átkelésen túl, egy találkozóhely biztosítása ünnepeken, jeles alkalmakkor vagy akár raktárhely is lehetett.

A hétvége utolsó mozzanataként Nagykedére látogattunk, ahol – ha csak néhány percre is - kissé benépesítettük az amúgy tizenkét lakossal rendelkező települést.

Kirándulásunk több visszatérő motívummal rendelkezett, amelyek többnyire az általunk megismert emberektől származtak. Szinte mindegyikük említett egy csodát, amely által sikerült elérni a céljaik. Ez a csoda meglátásukban a természetet, a közösségi erőt és az apró dolgokat jelentette. Így jutunk el a másik lényeges motívumhoz, amely maga az apró jelző. Aprófalvakat látogattunk meg, apró élményekkel gazdagodtunk és apró emlékeket hoztunk magunkkal, akár az apró kalap, kosarak vagy gyógynövény-készítmények formájában. És mindeközben igazán nagy dolgok megvalósulásának történeteit ismerhettük meg, amelyek meglátásunkban nem egy csoda, hanem kitartó munka, tehetség és munkaszeretet által jöhettek létre.

Both Eszter Orsolya

kultúratudomány szak, I. év

Fotók: Nagy Ákos, Szikszai Mária

További fotók: Album