Előhang

2010-ben hosszabb időt töltöttem Norvégiában. Akkor naplót is vezettem, s noha már voltak akkor is blogok, túl büszke és régimódi szemléletű voltam, hogy blogos közlésre adjam a fejem. De a kézirat soha nem készült el rendesen, hogy kiadható lett volna – és aztán el is járt felette az idő. Az akkori mulasztásomat most egy sokkal rövidebb, egy hetes kiruccanás csapongó rögzítésével pótolom. És egy kicsit a lassan tíz éves emlékeimet is használom.

Szinte 24 órás utazás – és még csak nem is a világ végére

Amikor az egyetemen az Erasmus mobilitást megkaptam, nem is gondoltam, hogy ennyire bonyolult és hosszú lesz, ha viszonylag olcsón el akarok jutni Tromsø-be (Tromsø – így kell leírni, és valahogy így ejteni: Trumsö. Maradok a norvég írásmódnál, a kiejtést pedig mindenki döntse el maga. Számi testvéreink nyelvén egyébként egyszerűen Romsa a város neve, noha azt nem tudom, hogy ejtik, mert számikkal nem volt szerencsém találkozni). Az első keresgélések után le is mondtam az olcsóságról, maradtam annál, hogy azért ne vigye el a teljes költségvetést az utazás. Tromsø ugyanis nincs a világ végén, de kis túlzással kb. akkora távolságra van Oslótól, mint Oslo Budapesttől. Még ha nincs is olyan északon, mint ahová a magyar–lapp (számi) nyelvrokonságot először leíró Sajnovics János eljutott. Így este felültem egy Budapestre tartó buszra, ami eszeveszett gyorsasággal (ismeritek, nem? száguldunk 120-szal, megáll a sofőr, 10 perc pihenő, aztán 5 perc múlva: na, megyünk, és újra 120-szal döngetünk) el is juttatott a Ferihegyi reptérre. Mivel hajnal volt még, egy kicsit szundikáltam a tehetősebb hajléktalanok és spanyol neohippik között, aztán felszálltam Oslo fele egy hihetetlenül zsúfolt, szűk gépre (a norvég légitársaságnál foglaltam, de ezt az utat kiszervezték, a régi narancsos busztársaság utasai értik, miről beszélek), ahol a legfőbb elfoglaltságunk az volt, hogy alvás közben egymásra ne boruljunk a mellettem ülőkkel. Biztos ők is mind éjszakai busszal érkeztek a Ferihegyre. De szerencsésen megérkeztünk Oslóba. A legnagyobb bánatomra a tapsolás a sikeres landoláskor szinte teljesen kiment divatból és mi, néprajzosok még fel sem figyeltünk arra, hogy egy népszokás megszűnt (nemrég azért éltem át tapsolást, éktelen szélviharban tette le a pilóta a gépet a bécsi reptéren, még az a lány is tapsolt, aki azelőtt a hányásos zacskójával volt mellettem nagyon elfoglalva).

Az oslói reptér szellős és nyugis, ahogy emlékeztem rá, drága, ahogy emlékeztem rá – legalábbis az a szárnya, ahonnan a sűrűn induló belföldi járatok felszállnak. Dolgozni próbáltam, de a szemem alig tudtam levenni a beszállókapu képernyőjéről, ahol a reptér vagy a légitársaság kedves alkalmazottai finoman figyelmeztettek, hogy Tromsøben 10 fok van és esik az eső. Kolozsváron – a KMN hetéről beszélünk – végig 30 fok volt, amikor este buszra ültünk, akkor is kb. 27-28 fok lehetett. De az Oslo–Tromsø repülőút kárpótol, kényelmes, széles székek, nagy lábtávolság (lehet, hogy a nagy lábtávolság teszi, erre igen érzékeny vagyok, a Sepsi stadionjában is), emberarcú (értsd: nagyon diszkréten sminkelt lányok és akár korosodó hölgyek és urak is) légikísérők, akik nem ébresztenek fel csak azért, hogy megkérdezzék, mit fogyasztasz. Tromsø pedig úgy fogadott, ahogy azt vártam: eső és hideg, a hegyekben körül hó. És meglepően vicces sofőr a reptéri buszon, aki a kártyás fizetésre úgy reagált, hogy jobb is, mert nem tudna visszaadni. Nem szoktak azért a norvégok így közvetlenkedni, biztos az teszi, hogy sok turistát lát. De a sofőr viselkedése mellett, ami igazán meglepett: a városba alagútrendszeren keresztül jöttünk be, ahol még körforgalmak is vannak a föld alatt. Város alatti alagútra Bergenből is emlékszem, de földalatti körforgalomra nem. Angolul biztos úgy hívnák, hogy undergroundabout.

A város fentről.

A hotelben (Charley: olcsó szállodában szűk szobák, és még a földrajzi hely is klappol) kártyát kapok, ettől mindig frászom van. De ugyanez lesz az egyetemen is, a budira is kártyával megyünk. És hogy fokozzam: a városban több helyen is láttam kiírva, hogy készpénzmentes hely. Szóval megérkeztem Tromsøbe, észak Párizsába, az Arktisz kapujába (annyira, hogy Amundsenék még az Antarktiszra is innen indultak), az északi fény városába – ahogy nem kevés turisztikai célzattal nevezik a várost. A város egyébként azzal is büszkélkedik, hogy egész Norvégiában itt van a legtöbb vendéglői hely, állítólag a város lakosságának egynegyedét (egyharmadát? – nem emlékszem) le lehet ültetni egyszerre. A városban hetvenezernél többen laknak. Tény, hogy a városközpontban szinte csak hotel, vendéglő és a turistákat kiszolgáló mindenféle létesítmény van, műanyag trollokkal, kitömött jegesmedvékkel és rénszarvasokkal, vadászkésekkel és rénszarvasprémekkel fölösen.

A fotó nem a legjobb, de bizonyítja: tényleg vannak kitömött jegesmedvék a kirakatokban. 

Ha Norvégia, akkor…

…akkor az árakról is beszélni kell. Nem volt meglepetés, hisz Bergenből már megszoktam, de ott például szinte nem kellett tömegközlekedést használnom, s valamilyen kis kelet-európai furfanggal mindig elértem, hogy diákjegyet adjanak (valójában ott mindig az történt, hogy a bergeni egyetemről kapott igazolványomat nem tudták értelmezni, és kérdezték, hogy ez tanár vagy diák. Én meg teljesen ártatlan arccal azt mondtam, hogy hát otthon tanár vagyok, itt meg egyfajta diák. Még az uszodában is megkaptam a diákkedvezményt. De vissza Tromsøbe, ahol semmilyen kedvezményem nem volt, noha az egyik, az egyetemhez tartozó helyi múzeumba az egyetemi belépőmmel itt is beengedtek ingyen). Egy buszos utazás, ha a földön veszi meg az ember a jegyet, kb. 15-16 lej. Egy irány, egyszer. A buszon megvéve kb. 23-24 lej. Igaz, emellé az jár, hogy minden ülés mellett van telefontöltő, a busz haladását képernyőn lehet követni és senki nem kérdi meg menet közben, hogy leszállsz?

Múzeumbelépőket nem is említem, mert kedves (néprajzos) muzeológus barátaim rögtön elájulnak, de azt azért elmondom, hogy a négy perces utazásért a libegővel, ami felvitt a hegyre (erre még visszatérek, lélegzetelállító volt) kb. 100 lejt fizettem. Igaz, ezért le is hoztak, tehát nyolc perc, ne legyünk igazságtalanok. Tehát azt már az elején elhatároztam, hogy a diákmenzán fogok enni, mert azt szintén Bergenből tudtam, hogy ott teljesen rendben levő áron lehet étkezni. Csak meg kellet találnom a menzát, ahol nem csak szendvics járja, amit a norvégok előszeretettel esznek késsel-villával. Meg is találtam, és örömmel konstatáltam, hogy a norvég egyszerűség mit sem változott: önkiszolgáló, minden egy árban van, megrakod a tányérod, a kasszánál lemérik (a mérleg eleve a csak egyféle tányérra van beállítva) és fizetsz. Esetleg olyan sorban, ahol csak kártyával lehet fizetni.

De mindezekkel a tudásokkal, kelet-európai ravaszsággal felkészülve is igen erős sokk volt, amikor az egyetlen rendes, vendéglőben elköltött vacsora után (előétel: fűszeres, igen ízletes murokleves hallal, főfogás: rénszarvas krumplival és zöldségekkel + egy pohár bor, és kilátás a kikötőre és a szemben levő szárazföldre) megkaptam a számlát. Összeget inkább nem mondok, de háromszáz lej fölött volt, és a rosszmájú megjegyzéseket hárítandó: igen, a tőkehal olcsóbb lett volna kb. 20 lejjel. A bálnahús drágább lett volna egy kicsivel, de aznap nem is szolgáltak fel. Bundás husi pedig nem volt. (Ide kívánkozik: talán két éve, hogy Baróton öt fős társasággal jól vacsoráztunk 150 lejből, és még egy-egy Unicum is benne volt.) Mentségemül mondom: meghívásnak tettem eleget, amikor a vendéglő mellett döntöttem, és még nem is lepett meg olyan nagyon, hogy végül a számlámat magamnak kellett kifizetnem. Ez is bergeni tapasztalat, és nem is minősítem vele a norvégokat. Így működnek. A pincér pedig nem húzta az orrát, hogy mindenki külön fizet, külön számlát kér-kap, külön kell beütni a kártyaleolvasóba az összeget (ráadásul négyen ittunk egy üveg bort, és itt sem ógtak-mógtak, hogy hát akkor ezt ők hogy üssék be külön-külön). Ez is a működésükhöz tartozik.

Hogy néz ki az igazi rénszarvaskaki?

A norvégok az időjárásjelentést igen komolyan veszik. A tengeren levő emberek élete múlik sokszor apró részleteken. De ezzel együtt az időjárást előre jelezni igen nehéz feladat, megnézed a három perce frissített oldalt, az írja, nem esik, sőt, kisüt a nap, kinézel az ablakon, és zuhog. De a város mellett levő hegyre, ahová libegő is megy, feltétlen fel akartam menni. Ezért már az elejétől nézegettem az előrejelzést az egyetemi programommal párhuzamosan. Az első jó lehetőségnél, igaz, egy kicsit még szemerkélő esőben, buszra ültem, ami a felvonóig vitt el. Körül esőfelhők, lelógnak a hegyekig, néhol a tengerig, de bíztam abban, hogy az előrejelzés rendben volt, eloszlanak.

Amikor felértem a hegyre, talán még rosszabb volt a helyzet, ott is szemerkélni kezdett. De a csúcs sokkal jobban csábított, nekivágtam, miközben mindegyre letéptem egy-egy kis fűcsomót és feldobtam, hogy a szélirányt ellenőrizzem. Kedvezőnek tűnt, az esőfelhőket ugyan nem az ellenkező, hanem kissé oldalirányba, északra, de a kelet, délkelet fele található céltól mindenképp eltérő irányba terelte. Gyorsan felszaladok a csúcsra, gondoltam, ha kicsit esik is, nem gond. Csak köd ne legyen, mert akkor itt veszek el a hegyen, egyetlen székely (kor)társaként Amundsennek. És Dsida sincs, meg a feladat is méltatlan ahhoz, hogy bárki megénekelje. Két dologgal nem számoltam. Az erdőhatár fölötti, tundrainak tűnő tájon, ahol semmi nem ad fogódzót, igen nehéz felmérni a távolságokat. A csúcs egyáltalán nem volt közel. És nem is volt csúcs, noha valamilyen oszloppal-zászlóval mintha ezt jelezték volna. Mert amint nem kis erőfeszítés árán felértem, kiderült, hogy mögötte egyre magasabb csúcsok sora húzódik. Hátranéztem, az esőfelhőket teljesen északra vitte a szél, előrenéztem, egy közelebbi csúcsot még megcéloztam, azt mondtam, addig, és ott majd megfordulok. Persze, ez is csalóka volt, de a kaptató meg sem közelítette az előbbit. De innen meg egy közelinek tűnő, elég nagy kiterjedésű hófoltot néztem ki magamnak. Olyan nem lehet, hogy itt van néhány méterre és ne menjek bele. Végül is, ha fel akarok vágni, mit mondok majd a barátaimnak, amikor arra terelődik a szó, hogy ki járt augusztusban hóban. Persze, a hófolt mellett hirtelen felbukkanó hangyányi túrázók megijesztettek egy kicsit, hisz a látványuk, méretük így már adott egy fogódzót a távolságról, de azért nekivágtam.

                                                                                                                                                         Havon.

Végül is nem jelenthetem ki, hogy jártam augusztusban hóban, inkább csak havon, hisz igen kemény, esőverte hó volt, vagy inkább jég, szélén és alján csörgedező patakokkal. Egy kis gleccser, hazudhatnám magamnak. De tele kakival. Tudom, József Attila ide kívánkozna, de azért sem idézem. Juhkakira emlékeztetett (azt van szerencsém elég jól ismerni), de mintha mégsem olyan lett volna. Az rögtön bevillant, hogy a legutolsó csúcsról erre jövet éreztem az állatszagot, de nem tudtam mire vélni. Gondolom, senki nem veszi zokon, hogy a juhszagot és a rénszarvasszagot e becses állatok jelenléte nélkül nem tudom megkülönböztetni.

Minden esetre felvillanyozva tértem vissza, hogy esetleg rénszarvaskakit láttam (másnap megkérdeztem, nem lehetetlen, ez volt a válasz). A felvillanyozottság persze, a túra végén, az ereszkedésnél fogyni kezdett, hisz az ebéd már rég volt, és a túrára csak vizet vittem magammal. Az áfonya kárpótolt egy kicsit, igaz. És még a hotelbe is vissza akartam gyalogolni, hogy az Északi Katedrálist közben megnézzem és a szárazföldet a szigettel összekötő hídon is áthaladjak gyalog. A katedrális zárva volt, de a híd igazi élmény, alul folyik a tenger, mint egy hatalmas folyó. Vélhetőn gyorsabban, mint ahogy végül a hotelbe az utolsó néhány száz méteren visszavánszorogtam. És még az is meglehet, hogy csak juhkakit láttam. A kalandon pedig az utólagos felismerés is csökkentett némiképp: hazafele gyönyörű napsütésben szállt fel a gép, így láthattam – amit persze, már a térképről is megállapíthattam volna –, hogy az egész egy nagyobb sziget és a végén csak letévedtem volna a tenger mellé. Ahol pedig élet van. (folytatás következik)

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető