A norvég misszió

Van a norvégokkal való beszélgetésnek egy furcsa bája: soha nem voltak gyarmattartó nép, ezért nem is terheli a lelkiismeretüket semmilyen ide kapcsolódó örökség. De mivel rettenetesen gazdagok – igen, a rettenetes a jó szó ide –, a világba bárhová viszonylag könnyen és gyakran eljuthatnak (ebben a kontextusban igen, még a tromsøiek is) és egyfajta könnyed fölénnyel tudnak beszélni ezekről a helyzetekről. A pénzükkel és az utazásaikkal gyarmatosítják a világot, ennek koloniális terhei nélkül. Könnyű nekik, hisznek azokban a mechanizmusokban (értékekben), amelyek ezt a gazdagságot létrehozták. Ugyanakkor van bennük egyfajta egyszerűség is: mint aki épp most tette le a fejszét, mert kiderült, hogy az erdőben aranyat talált, amit visznek, mint a cukrot, de nem szédítette el a gazdagság, és a fejszére még mindig szeretettel és büszkeséggel gondol.

A szigetet a szárazfölddel összekötő híd, háttérben jobbra az Északi Katedrális.

Az önazonosságuk látszólagos zökkenőmentessége egy kelet-európainak, különösen a saját nemzetéhez valamiféle csökönyös ragaszkodással, de szelíd és egyben megbocsátó iróniával, a többségi nemzethez kíváncsi gyanakvással forduló kisebbséginek már-már zavarba ejtő. Az adórendszerrel elégedettek, s noha magasak az adók, magas az adófizetési hajlandóság is. Az adókoronák felhasználásával szintén elégedettek, az oktatás, az egészségügy működik. Emlékszem, Bergenben mennyire megdöbbentett, hogy – miután otthonról oltóanyag hiányában úgy jöttünk el, hogy a fiam egy kötelező védőoltást nem kapott meg – a lakóhelyünk szerinti körzeti központba bejelentkezve szinte kérdés nélkül kaptuk meg a védőoltást. És jóformán még azt sem kérdezték meg, hogy kik vagyunk. Én hajtogattam, hogy a bergeni egyetemen vagyok, de ez még csak nem is fölösleges volt, hanem csak zaj a kommunikációs csatornában. A gyereknek járt az oltás, és punktum. Szintén bergeni tartózkodásunk idején történt, hogy a kollégák panaszkodtak a postai szolgáltatások megdrágulására (az ország kiterjedésére és a szigetekre való tekintettel ez is egyfajta közszolgáltatás) és arra, hogy a postán legújabban sorszámrendszert vezettek be és hogy sokat kell várni. Amikor feladni készültem egy csomagot haza, ezért időt szántam erre a dologra: legyen időm sorba állni. Ehhez képest a postára érkezve, amint kihúztam a sorszámot, rá három-négy másodpercre az egyik ablaknál felvillant a számom, az addig valamilyen papírmunkával elfoglalt hölgy kb. öt perc alatt felvette a csomagomat.

Az Északi Katedrális (részlet :) ).

A májusi nemzeti ünnepük számukra tényleg ünnep, amikor kivonulnak, és annak ellenére, hogy a Dániától való függetlenségüket és a svédekkel szembeni ellenállásukat is ünneplik, nem a dánok és a svédek ellen ünnepelnek. Sokat tanulhatnánk tőlük. Az ünnepre lehetőleg felveszik a méregdrága, népviseleti hátterű öltözetet, a bynadot/bunadot, ami a 20. század elejétől sikerrel lett a polgári körök norvégságának is a szimbóluma és ami tartja magát azóta is. És aztán családi körben megebédelnek. Ennek semmi köze a mi nemzeti izéket puffogtató nemzeti ünnepeinkhez, vagy – ahogy egyszer a fiam nevezte – a tankos naphoz, amikor remegő kezű nyugdíjasok egy tál meleg étel reményében nemzetiszín zászlókat lebegtetnek. A tromsøi vendéglátóink, akiknél a díszes társasággal vacsoráztunk, a nemzeti ünnephez hasonló lelkesedéssel várták a másnapi környezettudatossági felvonulást, aminek a keretében a tömeg a főtérről a kivilágított hídon és a híres Sherpatrappán (tényleg sherpák építették az ezer kő lépcsőfokot) keresztül a hegyre vonul, ahol az aktivista zenésznek is mondható Aurora koncertezik. Nem vonták kétségbe az esemény létjogosultságát, értelmét, nem ironizáltak vele – értük és velük csinálták, tehát mentek.

Ugyanígy, amikor a magas adókra terelődött a szó, igen, beismerték, hogy magasak az adók. De azt is elmondták, hogy például a most egyetemre felvett fiuk két nap alatt kapott diáklakást, diákhitelt (gyakorlatilag nulla kamat mellett), az oktatásért nem fizet. És nézzem meg, a kisebb, még otthon levő fiuk beszél angolul – miközben a vele egykorú francia gyerekek még nem. És nem csak a fiuk, tenném hozzá: egy gyalogosoknak és kerékpárosoknak fenntartott sétányon sétáltam, amikor előttem rollert és biciklit láttam az útra ledobva, az út melletti elég meredek domboldal magas növényzetéből pedig egy szintén 11-12 éves fiú bukkant ki, zihálva cibált egy biciklit. Segítségemet kérte norvégül (a hjelpe benne volt a mondatában). Miközben odaugrottam, hogy segítsek, mondtam, hogy nem beszélek norvégül. Csöppet sem jött zavarba, és azzal a laza, az utcanyelvet is ismerő angolsággal diskurált velem, amit a norvég felnőttektől is megszoktam. És amit még én sem uralok rendesen. Gyorsan elmondta, hogy barátja volt figyelmetlen, letévedt az útról, bezuhant a fűbe, és a harmadik társukkal hazaszaladt. Rá maradt a biciklik, a roller összegyűjtése. Később is összefutottunk egy focipálya mellett – ugyanaz a lazaság és angolság. Azt már csak mellékesen jegyzem meg itt a végén, hogy a norvégiai (vizuális) antropológiai iskolák a legjobbak között vannak és értelemszerűen gyakorlatilag kétnyelvűek.

Helmer Hanssen felfedező szánhúzó kutyáival. Háttérben az Arktisz feltérképezésére használt, mára muzealizált hajó.

Persze, a norvég társadalom sem feszültségmentes. Az alkohol igen nagy probléma, de úgy tűnik, még a szigorú állami kontrollal és monopóliummal is elégedettek vagy egyetértenek. Olyant is hallottam, hogy minőségi francia borok itt olcsóbbak, mint Franciaországban, mert a norvég állam az egyik legnagyobb világpiaci felvásárló, ezért igen jók az alkupozíciói. Az árakról már beszéltem, de azt nem mondtam, hogy az árak nem csak magasak, hanem szinte mindenhol teljesen egyformák is. A kelet-európai lavírozásnak itt nem lenne terepe. Itt jól kell keresni és sokat kell költeni – és ez elég frusztráló, nagy nyomás tud lenni. Mint ahogy a hatékony állami kontroll is sok olyan kérdésben, amiben mi máshol húznánk meg a határokat. De itt valószínűleg az is kérdés, hogy beleszülettél-e ebbe vagy belecsöppentél bevándorlóként. Az időjárás elől való menekülés sem egyszerű kérdés: bergeni barátom mesélte, hogy szüleinek Spanyolországban van tengerparti háza, egy olyan „településen”, amit spanyol ingatlanfejlesztők kifejezetten erre a piaci szegmensre fejlesztettek ki. Egyik oldalon a tenger, a másik oldalon norvég nyugdíjasoknak szánt beton, kilométereken keresztül. A telet ebben a betonresortban töltik, a nyarat otthon. Egy másik ismerősömnek az apja Thaiföldön él – egy angol nyelvi baki kapcsán derült ki. Mert a nyolcvan éves papának thai barátnője van, akivel egy igen lecsupaszított angolt beszélnek. Ahhoz hasonlót, amilyent a baki is megmutatott.   

A legjobb mégis az volt, amikor a sokáig Kamerun egyik városában, a norvég misszión élő vendéglátóink mesélték a tapasztalataikat. Hogy a misszió magas falai között élő norvégok úgy végeznek missziós munkát, hogy a falak közül ki sem lépnek. Aki oda bejön, annak segítenek – például tanítják a helyiekből verbuválódott személyzet gyerekeit. És a feladataik egy részét az teszi ki, hogy ezt a kis, falak közötti közösséget működtetik: egyik tanítja a gyerekeket, a másik orvosi feladatokat lát el, a harmadik adminisztrál, a negyedik a gazdasági ügyeket intézi és így tovább. És úgy gondolják, jót cselekednek. Kapcsolatuk a kameruni valósággal minimális, és mit sem tudtak például arról, hogy a várostól nem messze futó államhatáron túl, a Közép-Afrikai Köztársaságban elhúzódó polgárháború dúl, és a város tele van menekültekkel.

Házigazdánk egyébként velük készített egy megrázó, de mégis igen érzékeny, az emberi dimenzióban maradó filmet, ami még első változat formájában is nagy hatással volt rám. A menekültekről szól a film – itt nálunk szívesen hívjuk őket egyszerűen migránsoknak –, akiknek szülei, testvérei vesztek el a polgárháborúban, akik nem tudnak visszamenni. És a film mégsem a háborúról szól, hanem a kameruni boldogulásról, a munkáról és a családi kapcsolatokról. De már a film nézése közben eszembe jutott, amikor a gyakran felbukkanó szoptató kismamákat láttam, hogy vajon, ha Európában készült volna, akkor is ilyen nyíltan mutogatná az anyaemlőt? Vagy egyáltalán, egy másik szinten: az európai nők ilyen lazasággal ültek volna szoptatás közben a kamera előtt, mint ahogy azok az afrikai anyák? Nem mertem feltenni a kérdést, még a vacsora oldott hangulatában sem. Féltem, hogy megbántom a film készítőjét. Mint ahogy azt sem mertem megkérdezni, hogy mit éreznek, amikor néhány hónap után eljönnek Afrikából, és otthagyják a barátaikat? Persze, ezt mi is megtesszük, amikor a terepmunka lejártával eljövünk valahonnan, és otthagyunk embereket, akikkel esetleg összebarátkoztunk. De – és ezt ne vegye senki reflektálatlan szemléletmódnak vagy az önkritika hiányának – azt azért tudjuk, hogy a mi esetünkben az előttünk (gyerekeink) és a beszélgetőtársaink (gyerekei) előtt megnyíló lehetőségek többé-kevésbé azonosak. Vagy legalábbis nem választják el világok egymástól ezeket a lehetőségeket. A romákat kivéve, de most nem mennék el ebbe az irányba. A vendéglátónk kisfiáról Kamerunban készült fotókat néztük. Egy vele egykorú kameruni kisfiúval látható sokszor, akivel állítólag még másfél-két éves korában igen jóban volt, mert akkor is ott volt a család, de aztán azóta nem látták egymást. A barátság most született újra, és tényleg barátsággá formálódott, a szülők legnagyobb örömére. De ők aztán hazajöttek Norvégiába, a barát ott maradt. A gondolat, hogy milyen lehetőségeik vannak és lesznek, azért ott motoszkált a fejemben. De hallgattam róla, élveztem a társaságot.  

Vannak tehát feszültségek. Mint ahogy van egy félelem is a masszívan az olajra épülő norvég gazdaság összeomlásával kapcsolatosan is. De ezen csak nevetni tudtam, amikor most Tromsøben hallottam. És el is mondtam, hogy miért nevetek: amikor 2010-ben Bergenben voltam, akkor is ment erről egy beszélgetés, és volt egy – egyébként minden bizonnyal részben reális – félelem. De azóta szinte tíz év telt el. A norvég gazdaság nem omlott össze, miközben az olajár ingadozása megrázott gazdaságokat. Nem akarom mennybe dicsérni a norvégokat, noha tényleg szimpatikusak. De régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi volt például a felemelkedésük, sikerük titka. Sokan mondják, a 19. század végén ugyanolyan szegények voltak, mint mi. És azt is, hogy a második világháború vége a szerencsésebb oldalon találta őket. Nem sztálinizmust kaptak, hanem Marshall-segélyt. Aztán felfedezték a kőolajat. Ám az olajat az 1970-es évektől termelik ki, miközben a nekilendülés már az 1960-as években látható volt. És ha bergeni olvasmányaimra jól emlékszem, már az 1930-as években komolyan vettek egy-két fejlesztést, például a népjólétet, oktatást. Gyanakszom tehát mégis, hogy nem csak az anyagiakon múlik. A Marshall-segélyt sok kelet-európai ország elurambátyámozta volna. Zsarátnok város – zsebemben vagy. Lehet, hogy a 19. század végén anyagilag rosszabbul álltak, mint mi, és hogy például egy tehetős (kis)alföldi parasztgazda jobban élt, mint tehetős norvég társa. De spekulatív és tudománytalan leszek: biztos vagyok benne, hogy mentálisan valahogy stabilabbak voltak. És azok mind a mai napig. A tenger tenné? Nem tudom. De nem véletlen, hogy az egyenlőséget (a már-már naivitásig vitt egyenlőséget) a norvégok tűzték ilyen erősen a zászlajukra, hogy az ötvenes években lényegében egyetemi végzettség nélküli, munkás hátterű pénzügyminiszterük volt, aki később miniszterelnök is lett, és hogy a Nobel-békedíjat Norvégia adja. Na meg a társadalomtudományokban a Nobel-díjjal felérő Holberg-díjat is.

 Jégtáblák. A Polaria, az északi tengerek életét bemutató központ. Előtte Helmer Hanssen szobra. 

Utóhang

Az egyetemről magáról alig írtam. Unalmas, lehangoló hely a városközponttól mintegy négy kilométerre, gyalog és biciklivel is könnyen megközelíthető, csak arrafele a tengernek mindig a jobb-, visszafele a baloldalon kell lennie. De buszok is járnak rendesen. Több épület, az elején nehéz eligazodni, de aztán megvan a logika (de az egyetemhez tartozik az altai campus is és más létesítmények északon, ezért is hívják legújabban úgy, hogy The Arctic University of Norway). Minden működik, mindenkinek van saját irodája, az egyetemnek van saját mozija, ahol a vizuális antropológus kollégák is dolgozhatnak, több menzája, közel az uszoda, a sípályák és a síugrósánc. Azt mondják, télen vannak olyanok, akik síléccel érkeznek az egyetemre. Megérkezésemkor rögtön megkaptam a kártyám, hozzáférést a wifihez. És irodát, amit – hallatlan! – egy másik vendéggel közösen használtam. Sok zöld felület, nyugis emberek és a napsütésre rögtön kiáradó diákok a nem is egyszer izgalmas architektúrájú épületek és közfelületek között. Mondom, unalmas, lehangoló hely, innen is csak a tengerre és a hegyekre látni. 

*

A hazaút a lehetőségekhez mérten gördülékeny volt. A reptéri buszra alig fértem fel, egy csapat, sportolónak kinéző lánynak és az edzőjüknek azt is mondta a sofőr, hogy menjenek taxival, ők meg zúgolódás nélkül belementek. Végül is utolsónak felültem, a busz belső lépcsőjén utaztam a reptérig. A norvég rendszer is csikoroghat, ha úgy adódik, s még örültem is, hogy egyáltalán elvitt. Jártam már úgy külföldön, hogy csak az ülőhelyek számával egyenlő utast vett fel a busz. A repülőutak simák voltak, egy kis izgalmat a pesti várakozás okozott, mert a busz késett. De aztán ezt behozták, a sofőrök ugyanabban a paradigmában nevelkedtek, mint az arrafele úton, jóformán egyszer álltunk meg Váradon. Legközelebb Gyaluban ébredtem meg kb. hajnali hatkor, derengett. Ebben az órában Tromsøben már teljes világosság volt.

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető