A trianoni békediktátum aláírásának centenáriuma számos külhoni, illetve anyaországi megemlékező ünnepséget hívott életre az összetartozás jegyében. Az élet úgy hozta, hogy aktív részese lehettem egy olyan rendhagyó lovas zarándoklatnak, amelynek célja a történelmi Magyarország határának bejárása, jelképes megerősítése, összekapcsolása, és a magyar emberek összetartozásának a hirdetése volt.

Az eredeti terv szerint a csapatok stafétaszerűen lovagolták volna körbe a Kárpát-medencét, viszont a vírushelyzet miatt, egyszerre indulva, ki-ki a saját országán belül járta be a történelmi határ vonalát. Összesen nyolc csapat indult el, ebből a miénk Észak-Erdély keleti határvonalát járta be, a Kelemen-, a Radnai-, és a Máramarosi-havasokat átszelve. Utunk Úz-völgyéből indult 2020. augusztus 3-án, melyet egy ökomenikus istentisztelet előzött meg. A zarándoklat útvonala során több mint félszáz településen haladtunk keresztül, melyek közül néhány csak halványan jelenik meg a térképen. 22 nap után érkeztünk meg végső célunkra, Tiszalonkára, onnan pedig Nagybocskóra, ahol a Tisza két oldalán állva kötöttük össze rituálisan az útjainkat a kárpátaljai csapattal.

Csapatunkról

Vezetőink tapasztalt emberek mind a lovas, mind a mindennapi életben. Eördögh András anyaországi barátunk, a kunfakó ló kitenyésztője, már számtalan lovasúton vett részt. Legutóbb 2006-ban, akkori csapatával teljes egészében megkerülte a történelmi Magyarország országhatárát, több mint 4000 km-t lovagolt. Ezen út során találkoztak Kincses Kálmánnal, székelyszenterzsébeti lelkipásztorral, akivel már azóta több közös útvonalat mondhatnak magukénak. Ők vezették, lelkesítették a többnyire három-, ötnaponta cserélődő ifjú zarándokokat.

Kunfakó csapatunk kezdetben öt lóból állt, amihez az utolsó hétre csatlakozott egy újabb jószág. Olyan a zarándokok kapcsolata, összetétele, mint egy láncé, ha elszakad egy szem, az kettéoszlik, megtörik a csapat. Haladni pedig csak együtt lehet. Szellemiségében az ember az embernek háttársa, a ló a lovasnak és lovas a lónak is. Amennyiben fárad, sérül egy ló, gyalogolni kell, ha valaki gyalogol, az egész csapat gyalogol.

A csapatot egy ún. szükséges rossz, egy terepjáró is kísérte, ami ugyanakkor a gyerekek végett jó szolgálatot tett. Ennek a kísérő autónak a vezetésére kért fel elsőként Kálmán, de végül nem csak a sofőr szerepét töltöttem be – ami azt illeti, az offroadozást mint vezetési élményt kipipálhatom – hanem jó pár napot lovagoltam, kisebb balesetek, kimerültség miatt felváltottam az embereket.

Tapasztalatok, nehézségek

A három hét során leginkább a szabadban táboroztunk, bepillantást nyerhettünk, hogy milyen rövid ideig a teremtett világ közelségében élni, így megtapasztalhattuk, hogy mennyire parányiak és gyengék vagyunk a természettel szemben. Átlagosan heti egy pihenőnapot tartottunk, ami jót tett a csapatnak és a lovaknak is. A mindennapok részei voltak a rövid áhítatok. Itt útravaló gondolatokat kaptunk, továbbá az esetleges problémákat beszéltük át.

A kísérő autó megléte nagy segítség volt, mivel így könnyített málhával lehetett haladni, ugyanis a csomagok jelentős részét az autó szállította. Ám sok fejtörést okozott a lovasokkal való közös pontra érkezés. Sok esetben nem lehetett ott elmenni autóval, ahol lóval igen, illetve úttalan utakon, hegyre fel, szerpentinen bármikor megtörténhetett, hogy egy váratlan akadály miatt vissza kellett tolatni akár több száz métert is. Térerő hiányában, a semmiben keresgélve, ez nagyobb fejtörést okozott, mint felmálházni teljesen: tehát sátor, derékalj, esőálló kabát, meleg ruha. Így bárhol éri a csapatot az este, illetve kifáradnak, ha van alkalmas hely a táborozásra, csak megállnak, és minden kéznél van. Minden nap egy közös pontot próbáltunk megcélozni, egy összkomfortos helyet, értsd: patakpart, lovaknak kipányvázva elegendő hely és jó fű, valamint nekünk egy kis fekhely. Ezeket a rögtönzött szállásokat igyekezett az autós csapat a kijelölt célpontokhoz közel, 3–5 km-es körzetben megkeresni és kész táborral várni a lovasokat, vagy épp fordítva.

De olyan váratlan akadályokkal is szembe kellett néznünk, mint a lólopás. Harmadik napon lovon ültem, makacs jószág volt, de a nap végére összebarátkoztunk. Az addigra már rutinná vált esti teendőinket elvégezve mindenki elaludt, én a tűz mellett pihenve, a szabad ég alatt figyeltem a lovakat. Az éjszaka közepén mocorgást észleltem, és csakhamar rájöttem, hogy ellopták az újdonsült barátomat és a patakmederben vezetik. Fütyülni kezdtem, mire mások is felébredtek és nyugtázták, hogy elvitték egy lovunkat. Arany, a ménesi ösztönének és a hívásnak köszönhetően, kiszakította magát az elrablója markai közül és visszavágtatott társai közé. Ettől az éjszakától kezdve a csapat minden tagja őrséget vállalt, két óránként váltottuk egymást, tápláltuk a tüzet és figyeltük lovainkat.

Tájékozódás

A tájékozódásban nagy szerepet töltöttek be a hagyományos papírtérképek mellett a telefonos, offline is elérhető térképek, mint a Guru maps, Maps.me, illetve a papírtérképek úgymond elektronikus formája, a Munţii Noştri. A tapasztalat azt mutatta, hogy nem volt elegendő egy helyről informálódni, minden megtervezett napnál több térképet vetettünk össze, illetve mindig kerestük a – magunk között csak „nyelvként” emlegetett – „megmondó embert”. Hiszen ki ismerné jobban az adott helységet, mint a helybéliek, kiváltképp a fakitermelők, pásztorok?! Autóstól ilyenkor nem érdemes tájékozódást kérni, sok esetben már a falusiaktól sem, mivel nem használják, nem járják a földutakat, rendszerint a közutakra irányítottak volna minket. Valószínűleg a lótartás visszaszorulásával párhuzamosan kiveszett a köztudatból, hogy mely utak járhatóak lóval, illetve melyek nem.

A turistajelzéseket illetően a térképen jelölt utak, illetve turista utak nem mindig fedték a valóságot: olykor már nem létező utakat jelöltek, esetenként pedig olyan útvonalon haladtunk, ami a térképen egyáltalán nem található. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezen a határvidéken a turistautak elsősorban az autós kirándulóknak vannak kiépítve. A túrázni vágyók kiszállnak „A” pontban, elmennek „B”-ig, aztán visszasétálnak újból „A”-ba és visszaülnek az autóikba. Vagyis sok esetben nincsen folytonossága ezeknek az utaknak, valamint szertelenül vannak felfestve a jelzések: egyszer tíz méterenként, aztán egy kilométerig semmi. Eltévelyedett utazóként az sem nagy segítség, ha van előttünk egy domborzati térkép, ami mindent jelöl, csak épp azt nem, hogy mi hol állunk. Egy konkrét példa talán jól szemlélteti az imént leírtakat.

A Szucsáva megyei Gura Lala nevű aprócska „településről” – ami tulajdonképpen áfonyaszedő emberek nyári szállásának helye – szerettünk volna eljutni egy letérőhöz, szintén egy hasonló, településnek alig mondható helyre, Şesuri-ba. Ez az útvonal autóval a 18-as nemzetközi úton négy km, körülbelül öt perc. Út hiányában korábban is haladtunk ezen a 18-as úton, gyorsan elszáguldó kamionkaravánok mellett, és elég rossz tapasztalatokat szereztünk az autóvezetők vezetési szokásaival, modorával kapcsolatosan, ezért igyekeztük elkerülni az ilyen utakat. Előre kinéztük a térképeken az útvonalat, ami egyértelműnek és könnyű terepnek tűnt, viszont ez a röpke négy km nekünk egy teljes napi járásba telt, és még nem is koronázta siker: délben a céltól 2,1 km-re voltunk.

Aznap közel negyven km-t tettünk meg, mindezt 1000–1300 méteren, szintemelkedésekkel tarkítva, a terepviszonyok miatt javarészt gyalog. A szakasz során hétszer fordultunk vissza, az összes lehetséges útvonalat megpróbáltuk. Az erdőn átvágni többszöri próbálkozás után is lehetetlennek bizonyult, gyalog is, a sűrű lombok miatt nem sütött be a fény, az ágak mindent behálóztak, hiányzott az aljnövényzet. A térkép alapján megcélzott, kiútnak tűnő két lehetséges útvonal – amint később kiderült – két vízmosáshoz vezettet. Mindkettőn elindultunk, de életveszélyesnek ítéltük meg – az odavezető úton az ingoványos talaj miatt süllyedtek a lovaink –, ezért vissza kellett fordulnunk. Mondanom sem kell, hogy ez volt talán a zarándoklat mélypontja. Ennyi kilométerrel mögöttünk majdnem vissza kellett térni a reggeli kiinduló ponthoz. Végül autós kísérettel az általunk „fekete báránynak” tartott 18-as úton tettük meg ezt a rövid távot.

Ember és ember találkozása

Lóháton az ember az emberrel találkozik, egy őszintébb felajánlást kap, a befogadó pedig nem anyagi vonzatot remél. Utunk során néha furcsán néztek ránk, nem tudtak hová tenni. A legmegtévesztőbb talán az volt, hogy a lovast nem lehet azonnal beskatulyázni, ellentétben az autóssal: amikor valaki megjelenik egy autóval, már társítunk hozzá – ha olykor tévesen is – egy társadalmi hovatartozást. A lovon bárki ülhet: egy nincstelen, egy magas tisztségbeli, vagy sorolhatnám. Sokat lovagoltunk a régi határvonalat tartva. Szinte végig román emberek nyújtottak útmutatást, hívtak be akár saját portájukra, szállást kínálva, étellel megvendégelve. A közös nyelv ismerete és használata megépítette azt a hidat, amelyen keresztül ismereteket szereztünk egymásról és kedves, segítőkész embereket ismerhettünk meg.

***

Utunk során az egész csapat bizonyított, mindenki tisztességgel végigjárta a közös, illetve a saját útját, még akkor is, ha néha vízmosásban, sziklák közt, hegyre fel-le könnyeivel küszködött a fáradtságtól. Bátran állíthatom, hogy mindnyájunknak lelki feltöltődés volt ez a zarándoklat. Meglátni, hogy mi van a „végeken”, állni a Radnai-hágó lövészárkaiban ezek különös élmények és különös érzések kavarogtak mindnyájunkban. Hangsúlyoznám azt a tényt is, hogy egy ilyen volumenű útnál nem lehet mindenre előre felkészülni. Úgy gondolom viszont, hogy mindnyájan kivettük abban a részünket, hogy közösen egy közös cél érdekében ezeken az akadályokon átlépjünk, és együtt érjünk célba.

Szöveg és kép: Pál Norbet, néprajz alumnus