Sokáig azt hittem, hogy olyankor nehéz egy teljesen más társadalomról írni, amikor csak néhány nap áll az ember rendelkezésére megismerni azt. El kell mondanom, hogy így sem egyszerű, hogy itt vagyok két hónapja. Nekiestem már egyszer ennek a témának, kb. egy hónappal az érkezésem után, de végül úgy döntöttem, hogy nem tetszik az, amit olvasok. Szóval most, két hónappal az érkezésem után próbálok valami használhatót és értelmeset írni, hátha valakinek kedve támad egy kis kanadai-antropológiai kalandra, vagy csak szívesen olvasgat ilyesmit.

A kontextus megértése végett.

A Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasaként jöttem Kanadába, pontosabban Windsorba, október elején. Várólistáról hívtak fel augusztus végén, mert valaki visszalépett, így én kaptam a lehetőségen és elutaztam hazulról nyolc hónapra. Aki nem tudná, hogy mi is ez a program, annak összefoglalom gyorsan: a diaszpórában élő magyarokkal kell foglalkozni, a hagyományt őrizni, s nem elfelejteni, hogy magyarunk vagyunk. Ami miatt én jöttem, az az idegenség vonzalma, a kalandvágy, az ismeretlen megismerésének a vágya, na meg az, hogy végre hosszabb időn keresztül figyelhessek meg és fedezzek fel egy, a sajátomtól meglehetősen eltérő társadalmat. És közben rendezvényt szervezzek, gyerekekkel dolgozzak, és magyar nyelvet tanítsak, mint idegen nyelv, amitől nagyon féltem, de mint kiderült, eddig ezt élvezem a legjobban.

Nyilván a két hónap sem elegendő ahhoz, hogy mérget vegyek a konklúziókra, de vannak érdekes dolgok ebben az országban, amelyek megérnek egy misényi korty bort.

Be kell vallanom, a minap voltam Tom Cochrane koncertjén, akit szerintem az olvasó sem ismerhet (ha igen, akkor bocsánat a meggondolatlan feltételezésért és általánosításért), és miközben ezt a 65 éves hapsit hallgattam, mondhatni revelációim voltak. Úgy éreztem, hogy az ittlétem óta először kerülök egy kicsivel is közelebb ahhoz, hogy megértsem, mit jelent kanadainak lenni, és bár ez az érzés megvolt, elég nehéz leírni. A koncert alatt valamiért Kóbor János járt az eszemben, valószínűleg azért, mert mindketten őszek, korban kb. ugyan ott járhatnak és a zenéjük ikonikus részét képezi az országuk zenei kultúrájának. Szóval, miközben Cochrane két szám között felidézte a húszas évei metamfetamintól bódult, óceánparti estéit, nekem az jutott eszembe, hogy talán értem, de ha érteni nem is, akkor lehet, érzem, hogy honnan jön ez a nagy lazaság az itt élő emberekben. Az a kérdés merült fel bennem, hogy ezek az emberek mi ellen lázadtak?! Míg Kelet-Európában volt mi ellen lázadni, és nem volt egyszerű dolog, addig mégis milyen kínja lehetett egy kanadainak a húszas évei elején, valahol a ’70-80-as évek magasságában? A kérdés nyilván nem jogos, hiszen szocializmus ide vagy oda, mindenkinek megvolt a maga baja. Mégis a két életút szinte összehasonlíthatatlan. De nem is akarom összehasonlítani, mert értelmetlen lenne. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy mivel egy nem posztkommunista országról beszélünk, az emberek gyökeresen eltérő mentalitása apró dolgokban is érződik. Ebből gyűjtöttem egy párat:

1. Costumer care level n+1, vagyis mindent a vevőnek

Úgy gondolom, hogy ez az egy eset nagyon szépen mintázza azt, hogy miért hívják Amerikát a kapitalizmus fellegvárának, a fogyasztói társadalom mintapéldányának.

Valamelyik délután munkából szaladtam ki a Tim Hortons nevű helyre, kajáért. Ez is egy ugyanolyan franchise, mint a McDonald’s vagy a KFC, azzal a különbséggel, hogy valamivel egészségesebb. Bementem hát, kértem egy menüt, amiben egy csirkés wrap és némi krumpli volt, hozzá pedig egy vízízű kávét, mert itt a legtöbb helyen csak ilyet lehet venni. A kávémat meg is kaptam helyben, a wrapra várni kellett kb. öt percet. 20 perc facebook-görgetés után megkérdeztem, hogy mennyi idő még a kaja. Akkor jutott eszébe a srácnak, hogy elfelejtette a rendelésem. Mindenki bezsongott, mint valami hangyaboly, néhány percig csak ennyit hallottam: „she was waiting here like an hour”. Végül kaptam két ingyen kávéjegyet, a sok várakozásért, és egy extra wrapot, nehogy belehaltam volna abba a 20 percbe. Már nem győztem elmondani, hogy nem gond, hogy elfelejtették, mert amúgy sem siettem.

Ez az eset csak egy egyszerű példája annak, hogy megtesznek értem mindent, hogy továbbra is vásároljak náluk, még akkor is, ha közben tudják, csak egy csepp vagyok az óceánban.

Ennek a veszedelmes vásárlóőrizetnek a magasabb szintje az, amikor a bevásárlóközpont üzleteiben nem hagynak három percet egyedül csak úgy nézelődni, hanem odajönnek, bemutatkoznak és biztosítanak arról, hogy mindent is eltűrnek neked, csak vásárolj. Nyilván szintet lépni mindig lehet, ehhez már a komolyabb üzletekbe kell menni, mondjuk a detroiti nagy plázáig, aminek nem emlékszem a nevére, és valószínű nem az a legnagyobb, de ez most lényegtelen. Mna, ott, azon a soron kell végigmenni, ahol a Coco Chanel, Louis Vuitton és Versace üzletek vannak, és nem ezekbe bemenni, mert egy ház árába kerül egy pár zokni. Elég a velük szemben lévő, kevésbé híres divatházak üzleteibe betenni a lábunkat, ahol mondjuk, kávéval kínálnak és designer van melletted, aki MINDENBEN IS segít.

 2. A Kanadában élő nyugdíjas ideális esetben a tél felét Floridában tölti (és sok az ideális eset).

Persze, itt sincs kolbászból a kerítés, de ez kicsit olyan, mintha minden télen, egy hónapra Tunéziába mennék, mert elegem van a hidegből és a hóból.

Természetesen össze sem hasonlítható egy itteni nyugdíjas élete mondjuk a nagymamáméval. Ahogy a nyugdíj előtti életük sem. De pont az a különbség adja meg a kanadainak a floridai nyaralást, és nagymamámnak az 1000 lej nyugdíjat.

 3. Saját tapasztalatok alapján (mi máson?!) elmondhatom, hogy az emberek nagyon előzékenyek és kedvesek.

Például megdicsérik a kabátom. Sokszor. És mosolyognak, közben meg szóvá teszik a szép időt. Minden üzletben megkérdik, hogy „hogy vagy ma?”. Hogy a válasz érdekli-e őket, azt nem tudom. Megköszönik a buszsofőrnek a fuvart, és a boltban tőlem kérnek elnézést, mert a kártyámnak nem ment az érintő funkciója (bár ez inkább tartozik az első ponthoz, de most jutott eszembe).

4. Annak ellenére, hogy szinte bármit megvásárolnak maguknak, elég fesletten néznek ki.

Sokáig hittem azt, hogy a papucs-zokni kombó valami romániai jelenség, mert sehol máshol nem láttam Európában. Tévedtem, és bocsánatot kérek érte. A kanadaiak jobban szeretik ezt a sajátos megjelenési formát, mint a romániaiak, hiszen ilyenből télen sincs hiány. Mivel az ország diverzitása nagy, érthető, hogy ahány nemzetiségű ember, annyi stílus és elképelés találkozik itt. Jórészt csak viccesnek találom, végül is lehet, hogy én meg túl merevnek számítok, mert csizmában járok a mínusz öt fokban.

5. Sok cukor, sok háj.

Sok a kövér ember, és ez nem az általános sztereotípia, amit az amerikaiakról állítunk, ez sajnos a szomorú valóság.

A legtöbb kenyér kalács ízű, és olyasmiben is van cukor, amiben mondjuk, tényleg nem kéne legyen. Például a sóban. Természetesen az életstílus is ludas ebben, itt senki sem gyalogol, az autó a mindennapok olyannyira fontos része, hogy annak hiánya bénító tud lenni az emberek életére. Érdekes az is, hogy sokszor mintha a két véglet váltogatná egymást a testképek tekintetében: van az a réteg, aki agyongyúrja magát és proteinshaken él, és van az a réteg, aki egyszerűen kövér. A kövér emberek életének megkönnyítésére minden és mindenki be van rendezkedve. A komoly túlsúlyban szenvedők elektromos kerekesszékben közlekednek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy buszra üljenek vagy bemenjenek bármelyik üzletbe. Mindenkinek teljesen természetes, hogy vannak emberek, akik így élik le az életük egy részét és ez iránt mindenki maximálisan toleráns. Legalábbis a felszínen.

Tom Cochranet többször is visszatapsolta a kb. szüleimmel egyidős hallgatóság, majd – mint akik jól végezték dolgukat – kihömpölyögtek a koncertteremből. Egy fura hiányérzetet hoztam haza magammal, azon pörögve közben, hogy vajon milyen lenne ma az otthoni élet, ha a dolgok kicsit másként alakulnak. Mennyire különböznék én, egy erdélyi magyar egy kanadaitól?

Folyt. köv.

Kiss Anna, kultúratudomány alumna