Nehéz nekifogni ennek a bejegyzésnek, mert a dolgok gyökeresen megfordultak körülöttem. Mondjuk ezzel nem mondtam semmi újat, hiszen az egész világ kifordult önmagából és mindenki arra vár, hogy mikor kerül vissza minden a „normális kerékvágásba”. Bár ez a kérdésfeltevés egy másik bejegyzés témája lehetne.

Elöljáróban annyit, hogy a kanadai kiruccanásom csekély két és fél hónappal rövidült le a világjárvány miatt. A Nemzetpolitikai Államtitkárság úgy látta jobbnak, ha hazarendeli az önkénteseit, így mi, akik óceánon túl voltunk, jórészt hazajöttünk. Március közepe óta az országban vagyok, két hetet töltöttem Kolozsváron önkéntes házi karanténban, majd ezt követően hazautaztam Marosvásárhelyre a szüleimhez. A feladataim megvalósítható részét továbbra is ellátom a ma oly nagy népszerűségnek örvendő „home office” keretei között.

Bár már néhány hete készülök elküldeni a megszületett szövegeket, elég nehéz volt rávenni magam, hogy átfussam még egyszer ezeket az írásokat. Egyrészt azért, mert épp a kirándulásaimról szólnak, új helyekről és országokról, ami most, azt hiszem, mindannyiunknak érzékeny pontja lehet, két hónapi bezártság után, másrészt pedig, mert még annyi mindenről szerettem volna írni, még annyi mindennel szerettem volna csak egy kicsit többet foglalkozni, hogy a hirtelen hazautazás némi űrt hagyott maga után, amit nem tudom, tudok-e pótolni. Nagy valószínűséggel nem. Így csonka zárása lesz ennek a sorozatnak, ami csak épp, hogy megkezdődött. Ezzel együtt három szöveg érkezik, ez Kubáról, a következő Las Vegasról, majd a harmadik újra Kanadáról és a megtört konklúzióimról. 

Komolyra fordítva a szót, ígértem, hogy írni fogok Kubáról. Most, hogy mindenki bezárkózott és tízmillió tippet olvasunk a neten arról, hogy mivel tölthetjük az időnket a nagy bezártság idején, én inkább újranézegettem a januárban készült kirándulásunk fotóit, mert lehet, hogy most egy darabig nem lesz lehetőségem mozdulni bárhova is. Most épp hálás vagyok azért, mert összejött.

Mit kell tudni erről a kirándulásról?

Kezdetnek egy annyit, hogy öten kirándultunk, úgy, hogy két személyt az utazás éjszakáján, kettőt pedig a varaderoi reptéren ismertem meg. Soha nem csináltam még ilyet, ettől volt olyan érdekes. Munkatársak vagyunk, de több száz kilométerre élünk egymástól, szóval nem épp az „átugrom egy kávéra” kategória.

Miért Kuba?

1. Elsősorban, mert meleg.
2. Mikor megérkeztem Kanadába, rájöttem, hogy most közel vagyok olyan helyekhez, amelyektől eddig nagyon távol voltam (soo smart!). Olyan egzotikus helyekhez, mint Dél-Amerika, szóval ezt ki kell használni.
3. Mert a Dirty Dancing 2 is Kubában játszódik és én nagyon szeretek táncolni, bár nem tudok, de annak a filmnek van egy olyan hangulata, ami miatt legszívesebben rögtön repülőre ülnék, az amigo várhatna a reptéren és egész éjjel sétálnék Habana Vieja-ban.

Azért arra is kíváncsi voltam, hogy milyen egy még mindig kommunista ország. Nekem, aki csak az utórengéseit – vagy ki tudja?! –  tapasztalom a romániai kommunizmusnak, végre a szemem elé tárulhatnak olyan jelenetek, amelyekről csak meséltek, csak képeken láthattam. Csöpögött a nyálam. Fidel Castro, Che Guevara, a nagy forradalom, a nagy nevek. De mit csinál a kubai paraszt a cukornádültetvényén?

Szóval utazás előtt egy hónappal már felderítettem az összes Netflixen fellelhető doksorozatot, s azzal nekimentem Kubának. Persze ez csak egy beszámoló, nem antropológiai kutatás (azért valószínű elég hamar kipattintottak volna az országból), nyaralni és pihenni mentem elsősorban.

Január 4-én dél körül szálltunk le Varaderoban, két órás késéssel, mert Hamiltonban utolsó percben hóvihar lett és nem győzték fagyásgátlóval lelocsolni az indulni készülő gépek szárnyait (ilyen Kanada). Vera és Kincső már órák óta vártak ránk. A gépből kiszállva a hirtelen elég kellemetlen párás, nedves levegő csapott meg. Átjutottunk a határellenőrzésen, majd amikor Zoltán, Barbi meg jómagam a többieket kezdtük keresni, két új határőr csapott le ránk. Gondolták, ha Kanadából megyünk magyar útlevéllel, akkor biztos lesz nálunk marihuána. Logikus, nem? Végül nem tudom, hogy mi voltunk elég meggyőzőek vagy a füvet kiszagoló kutyával csak fenyegetni akartak, de tíz perc után utunkra eresztettek minket. Késve bár, de végre kubai földön voltunk.

Az út Havannába két óra, egy ’90-es években gyárthatott Subaruval vittek minket 25 CUC-ért (1 CUC kb. 1 eurónak felel meg) fejenként. Az országút a tenger mentén vitt, az autóban ordított a kubai spanyol popzene, és rajtam kívül mindenki aludt. Fáradtak voltunk, de én nem tudtam lehunyni a szemem. Már csak azért sem, mert a volán előtt egy ezer idegen ült, akinek akkor még úgy éreztem, nem vagyunk többek, mint öt pénzeszsák. Az úton alig láttam személyautókat, jórészt csak turistákat szállító buszok közlekedtek, néhány taxi.

Havannába érni igazán felpezsdítő élmény volt. Nem tudtam betelni a látvánnyal, nem tudtam elhinni, hogy tényleg OTT vagyok. Nem kellett sok idő, ameddig a mámorból a kanálisszag fel nem ébresztett. A taxink a megadott címre vitt, ami egy Airbnb lakás volt, a belvárostól három percre. A tulaj nem hazudott, az utcánkból valóban látni lehetett az El Capitolio (kubai parlament). Kedves hölgy volt, bár egy mukkot sem beszélt angolul. A spanyol töredékét megértettem, utána mutogattunk, aztán kiderült, hogy Barbi jobban érti a mutogatást, úgyhogy onnan átvette ő a kommunikációt a házigazdánkkal. Pöpec kis lakásunk volt, keskeny magas ajtókkal, üveg nélküli ablakokkal, csak a zsalugátereket lehetett becsukni, pici belső terasszal, sok-sok gyönyörű csempével és mozaikkal, tágas, utcára néző terasszal, amin hintaszék és lengőágy várt. A lakás teljes ellentéte volt az utcai nyomornak, amit egyenesen benéztünk a szemközti szomszédnál. A sarkon pékség volt, ahol jegyre osztották a cipókat, de nekünk, ötszörös feláron, adtak pénzért is. Tíz cipót kaptunk 1 CUC-ért.

Kubában két pénznem van. Az egyik a CUC, amit kimondottan a turistáknak tartanak, a másik a CUP (kubai peso), amelyet a lakosság használ. Ahol turista van, ott CUC is van, de a sarki árus CUP-ban árul, amit szívesen átszámol neked, tudatlan turistának CUC-ra, és rádob még néhány „taxă de taxă-t”. 

Havanna kimondottan a turizmusra építi a gazdaságát. És turizmus címszóval adja el az amerikaiak által kiszabott embargó máig érezhető hatásait, Fidel Castrót, Che Guevarat, a latin zenét és az „igazi” Havanna élményt. A nosztalgia pillanatait élheti itt meg az ember, még akkor is, ha nem élte meg az 50-es éveket. Tömegek hömpölyögnek a sétálóutcákon, és csak egy utcával kell arrébb menni, hogy megnézd, hogyan élnek az emberek Havannában. Sokáig voltam szkeptikus és arra gondoltam, hogy lehet ez is a turizmusuk része. A szemünk elé tárják a nyomorukat is, nézzük és fizessünk érte, tán sajnáljuk őket? Nem támadtak le minket kéregető gyerekek, de azt éreztem, hogy ez bármelyik percben bekövetkezhet. Nem következett.

Gyönyörű épületek vannak Havannában, többségük még a spanyol fennhatóság alatt épült, és többségük rohad le a turisták fejébe. Az épített örökséget védő szívem szakadt meg. Mégis ezzel együtt van olyan hangulata a városnak, amilyen.

A kommunista ország az üzletekben köszönt vissza leginkább. Az kimondottan olyan volt, ahogyan mesélik itthon a szülők, nagyszülők. A sétálóutcán három bolt, az egyikben zöld és kék zacskós valamit lehetett kapni és csak azt. A másikban két féle szappan, Havanna rum és kubai kóla volt vásárolható. A harmadikban csak vizet akartunk venni, de az épp nem volt. Az étteremben a felszolgálók azzal kezdik, hogy épp mi nincs, mit ne rendelj. Havanna drága. Majdhogynem felér egy nyugat-európai várossal. Hogy milyen minőséget kapsz a pénzedért, az már egy másik dolog, bár nekünk inkább a mennyiséggel volt gondunk. Havanna nem hizlalja el a turistáit.

A rezsimjük reprezentációjaként a Forradalom terén természetesen Castro és Che Guevara arcképei kacsintanak le, és annyira furcsa volt arra gondolni, hogy ha ma nálunk lenne valahol egy ekkora Ceaușescu arckép, akkor a turisták azzal is így fotózkodnának, mint Castroékkal? Che Guevara van minden butikban, amire egyszer rá lehetett nyomtatni az arcképét, azon rajta van. A felszabadító argentin hős. Legalább annyira istenítik, mint a kubai Petőfit, José Martí-t. A turisták többsége nem egy posztkommunista országból érkezik Kubába, azt hiszem fel sem tudják fogni, hogy az, ami nekik „egzotikus”, az a színfalak mögött valószínűleg emberek nyomorát jelenti.

Beszélgetni a helyiekkel nehéz. Egyrész mert ott húznak le, ahol érik, másrészt pedig alig beszélnek angolul. Nyilván kaptam az alkalmon, amikor egy lokálban az egyik zenész srác többé-kevésbé folyékonyan beszélt angolul. De mire elég egy cigiszünet, amikor annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem? Neki elég volt arra, hogy megtervezze a római esküvőnket, amire én csak annyit kérdeztem, hogy oké, de ő hogy jut ki Kubából? Elmondása szerint három ingatlan és 15.000 amerikai dollár tulajdonában már állítják is ki neki a vízumot. Azóta is várom a római esküvőt.

Négy nap után mentük át Varaderóba, a kubai turistaparadicsomba. Ez a település kimondottan a kanadai turistáknak épült, a kis félsziget-nyúlványon más nincs, csak szálloda. 20 évvel ezelőtt még csak itt lehetett nyaralni, a turista nem hagyhatta el a szálloda területét, és nem állhatott szóba kubaival. A partokon dolgozó kubaiaknak is tiltva volt, hogy beszéljenek a nyaralókkal. Ehhez képest a világ sokat változott Kubában is. Varadero az abszurditás jelképe, és egyúttal szöges ellentéte Havannának. Míg a fővárosban kínlódtunk, hogy az üzletekben vegyünk valami ennivalót, Varadero cukrászdával, pékséggel, kávézókkal, megtömött boltokkal várt minket. És sokkal olcsóbb volt, mint Havanna. Összehasonlításképp csak egy annyit, hogy míg a fővárosban 6-8 CUC között mozgott egy Mojito ára, addig Varaderoban 1,5 CUC-ért vettük a koktélokat. Persze a Karib-tengerben pancsolni január 7-én már eleve nagy dolog volt. Nem tudtam megfejteni, hogy mégis mi ez a diszkrepancia a kép település között, hiszen elviekben mindkettő arra rendezkedett be, hogy turistákat fogadjon.

A hideg, januári Kanadába úgy mentem vissza, hogy nem hagyott nyugodni a visszatérés gondolata. Nem csak azért, mert meleg és fehér homokos tengerpartja van, bár ez is egy abszolút pozitívum benne, hanem mert egy nagy szemfényvesztésnek éreztem az egészet. Feltálalták nekünk a csillogót, de a vas(tag) függöny mögött maradt számos dolog.

Szöveg: Kiss Anna

Kép: Balla Barbara