London, ahol szinte mindig esik az eső és hideg van. Ez volt az első gondolatom, mikor megtudtam a nővéremtől, hogy Londonba repülünk. Mellesleg repülés... Mióta az eszemet tudom mindig is azt hajtogattam, hogy „én sosem fogok azért repülőre ülni, hogy meghaljak.” Kicsiny kis eszemmel, és a tévében közvetített repülős filmekben, esetleg a híradót hallgatva – a repülőgépek mindig lezuhantak. Mivel marad a gyermek? Repülőre ülni nagyon veszélyes, mert mindig lezuhan. Viszont nem a Londonba vezető repülőutam volt az első repülős élményem. Tavaly karácsonykor pár évfolyamtársammal és barátommal Milánóba mentünk kirándulni. Akkor repültem életemben először, amit valószínűleg sohasem fogok elfelejteni. Iszonyat féltem tőle, ideges voltam, azt sem tudtam, hogy mit és hogyan kell csinálnom a gépen. De hát mire is valók a barátok, hogy megnyugtassanak, és a stewardessek pedig arra, hogy mindent elmagyarázzanak. Miután sikeresen felszállt a gép, néztem jobbra és balra, hogy ennyi volt? Most haladunk Milánó fele, és minden okés? Minden okés volt, és pár óra múlva sikeresen meg is érkeztünk. Tetszett a repülés és alig vártam, hogy ismét repülőre üljek majd. Erre bizony nem is kellett olyan nagyon sokat várnom, mert jött a londoni kirándulás. Itt már nem magamat kellett nyugtassam az utazással kapcsolatban, hanem a nővéremet, akinek ez volt az első repülős élménye. A kolozsvári repülőtérre kiérkezve már alig vártam, hogy a gépen legyek és elindulhassunk. Egy kis várakozás után meg is nyitották a kapukat, és a sorunkat kivárva haladtunk mi is a nagy „repülő madár” fele. Beszállva, övünket becsatolva elindultunk London irányába.

Két és fél órát repültünk, ami nem is tűnt olyan nagyon hosszúnak, mert a nővéremmel elbeszélgettük az időt, zenét hallgattam és olvastam. Végül sikeresen megérkeztünk a Luton nevezetű repülőtérre. Csomagunkat elvettük, buszra ültünk, plusz másfél órás buszozás után érkeztünk meg Londonba. Buszozás közben a sofőr elmondta, hogy az egyik megállóba nem fog megállni, mert pár perccel ezelőtt egy férfi leszúrta az utcán sétáló másik férfit, és emiatt az útszakasz le van zárva. Ekkor néztünk össze a nővéremmel, és szerintem mind a ketten ugyan arra gondoltunk: „biztos jó helyre jöttünk?” A buszról aztán leszállva egyik barátunk várt minket, akinél e pár napot töltöttük. Fáradtan, bízva abban, hogy több ilyen késelésről nem fogunk hallani az ittlétünk alatt, és persze tele lelkesedéssel tettük el magunkat holnapra.

Másnap reggel az időeltolódás miatt kicsit furán keltem fel. Nagyon furcsa volt az, hogy otthon már reggel tíz óra van, míg itt csak reggel nyolc. Megbeszéltük a barátunkkal, hogy aznap reggel nem otthon fogunk reggelizni, hanem a munkahelyén, ami nem más volt, mint a Facebook. Londonban vagyok, egy gyönyörű városban és ráadásul a Facebooknál fogok reggelizni, ezzel a gondolattal és egy nagy vigyorral az arcomon indultunk el.

Ilyen gyönyörű épületek mellett elhaladva mentünk le aztán a föld alatti metró megállóba, ahol nyüzsögtek az emberek. A metrón ülve, szájat tátva figyeltem, hogy most itt melyik lehet az igazi londoni lakós, vagy a turista, mint amilyen és is vagyok, vagy ki lehet a bevándorló, esetleg ki az, aki a brit gyarmatbirodalom országaiból idekerült városlakó.

Pár perc utazás és gyaloglás után megérkeztünk a Facebookhoz. A bejáratnál ilyen kis kártyákat csináltak nekem és a nővéremnek, és ezzel a nyakunkba mehettünk be a Facebookhoz. Egy óriási svéd asztal feelingű helyre léptünk be, ahol azt és annyit fogyaszthattunk amennyit akartunk. Reggelizés után amennyire lehetett körbe jártuk a Facebookot. Az ott dolgozók ránk köszöntek, mosolyogtak nekünk és nagyon barátságosak voltak.

Írtó vagánynak tartottam azt a lehetőséget, hogyha esetleg a munkával kapcsolatban akarsz egy kollegáddal beszélgetni, akkor nem ott mindenki előtt kell ezt megtedd, esetleg zavarva másokat, hanem elvonulhatsz egy erre kialakított kis szobába. Külön kis terem van kialakítva arra is, ahonnan édességeket és mindenféle finomságokat vehetsz el, ehetsz meg, mint például az erre szolgáló cukorkás angol buszból is.

A Facebookot elhagyva nyakunkba vettük a nyüzsgő Londont.

Baloldali vezetés. Tudtam azt, hogy Londonban baloldali vezetés van, de mégis ez volt a legszembetűnőbb közlekedési különbség. Meg a másik nagy furcsaság számomra, hogy ahogy a lábunkat angol földre tettük, a gyalogátkelőnél hatalmas felírás figyelmeztet az aszfalton, hogy merre kell néznünk, merről várható a forgalom. Nem volt egyszerű megszokni azt, hogy ahol nincsen jelzőlámpa, ott az aszfaltra kell nézni és nem csak úgy egyszerűen átmenni az úton.

 Egy térképet vettünk, és elindultunk megkeresni a British Museumot. Párszor embereket állítottunk meg, akik nagyon kedvesen útba igazítottak minket. Meg is jegyeztem a nővéremnek, hogy nagyon kedvesek ezek az angolok. Végül néhány utcából be, és néhány utcából kiérve megérkeztünk a British Museumhoz.

Itt is sorunkat kivárva, egy ellenőrzésen átmenve léptük át múzeum ajtaját. A londoni British Museum egyike a világ legnagyobb, az emberi történelemmel és kultúrával foglalkozó múzeumainak. Gyűjteményei, melyek több mint 13 millió tárgyból állnak, a kezdetektől a jelenkorig mutatják be az emberi kultúra történetét. Gyűjteményében megtalálhatók a világ leghíresebb archeológiai leletei: a páratlan múmiagyűjtemény, valamint a világ legnagyobb ékírásos gyűjteménye, csodálatos kerámiatárlata. Az ember tátott szájjal figyeli a csodálatos kiállítási tárgyakat.

 Az ember, ha úgy tetszik, akkor az egész napját is eltudná a múzeumban tölteni. Mi csak pár órát maradtunk ott, mivel aznapra még sok más helyet tűztünk ki látogatás céljául.  Persze nem hagyhattuk el anélkül a múzeumot, hogy ne mentünk volna be a szuveníres boltba. Egy nagy-nagy bolt tárult elénk, mely tele volt szebbnél szebb ajándéktárgyakkal. Könyvek, ékszerek, kulcstartók, csokik, plüss állatok, poharak meg még számtalan sok tárgy, amelyek London érdekességeit mutatják be. Az ajándékok közül és, néprajzos lévén, a legszebb tárgynak e könyv minősült:

A múzeumból kilépve gyönyörűen sütött a nap, a hőmérséklet meghaladta a tíz fokot, így a vérbeli angolok már pólóban, szoknyában, ruhácskában rohangáltak a városban. A következő úticélunk a National Gallery lett volna. Kissé eltévedve és embereket megkérdezve eljutottunk a National Portrait Gallerybe. Ez a speciális múzeum mintegy 10 000 múzeumi tárgyat őriz, elsősorban az angol történelem, a tudomány és a művészetek jeles képviselőinek arcképeit. Itt láthatjuk a brit nemzeti arcképcsarnokot, a brit nemzet képes történelmét. Körbejárva azt hittük, hogy ez a National Gallery és kissé csalódottan léptünk ki kapuján, mert semmi híres festő által festett képet nem láthattuk. Gondolok itt Vincent van Goghra, Claude Monetre, Albrecht Düreerre, Rembrandtra stb. Végül másnap kiderült, hogy nem az igazi National Gallerybe voltunk, hanem mint már említettem a National Portrait Gallerybe. Az igazi National Galleryt, a klasszicista stílusú palotát 1836–1838 között építették fel London szívében, a Trafalgar tér északi oldalán. Már csak egy óra volt a zárásig, mi pedig ezt az egy órát is kihasználva láthattunk Vincent van Gogh, Claude Monet, Albrecht Dürer, Rembrandt festményeket.

Végül aznap késő délután kitűztük az aznapi utolsó úticélunkat a Harry Potter boltot. Metróra felszállva jutottunk el a leggyorsabban a King’s Crossra, ahol a Harry Potter bolt volt. Hatalmas tömeg tárult a szemünk elé. Legtöbben a 9 ¾ vágánynál álltak sorba egy kép erejéig. 

A bolt teledestele volt emberekkel és mindenki a Harry Potter tárgyakat csodálta, kívánta magáénak. Az ember nem léphet ki abból az üzletből úgy, hogy bármilyen kis ajándékot ne vegyen magának. A boltot többször is körbejárva, ajándékot megvásárolva, magunk mögött hagytuk az emberi tömkeleget. Este a barátunkkal együtt haza fele sétálva figyeltem meg, hogy az angol házaknál nincs függöny. Ha nincs függöny akkor ott biztos angol lakik mondta az ismerősünk. De ha van akkor is a két szélére kikötik és mindenki kilát, avagy belát. Erre nincs magyarázatuk, hogy miért is van ez így. Furcsaságok és érdekességek gondoltam magamban.

Aznap húsz kilométert letudva, hulla fáradtan feküdtünk le aludni a nővéremmel.

Másnap egy napsütötte reggelre ébredtünk. Megreggeliztünk és eldöntöttük, hogy egy parkba fogunk menni és a késő délutáni órákban további barátokkal fogunk találkozni. A Saint James’s Parkba látogattunk el. Nem messze a parktól volt a Westminsteri apátság, a Buckingham Palota, amely egyike azon kevés királyi palotának a világon ahová beengedik a turistákat is. Mi a kovácsolt vas kapunk keresztül néztük a pazarul elegáns épületet.

Itt tudtam meg azt az érdekességet is, hogy például az ilyen fontosabb épületek előtt azért vannak sűrűn épített kis fekete oszlopok, hogy támadások esetén kocsival, vagy bármilyen gépjárművel ne lehessen behajtani a tömeg közé, vagy az épületet megrongálni. Azok a kis oszlopok olyan erősek, hogy akár egy tankot is feltudnak fogni.

De a park. Egy csodálatos 23 hektáros park, amely különböző állatoknak ad otthont. A zöldterület közepén egy kis tavacskát fedezhetünk fel.

A tó hivatalos megnevezése St. James Park Lake, két csücskében egy-egy sziget helyezkedik el. A mai napig vízimadarak természetvédelmi területeként funkcionál, s legkiemelkedőbb érdekessége a pelikánok csapata. Emellett találkozni lehet még mókusokkal, akik lelkesen várják, hogy egy kis rágcsálni valóval kínáld meg őket, papagájokkal, akik szintén lelkesen csipegetnek a tenyeredből, kacsákkal, hattyúkkal, cinegékkel stb.

 A parkból, a tisztaságból kiérve figyeli meg az ember, hogy mennyire is szemetes London. A kukák bombaállók, és e miatt távol vannak egymástól. Hamar megtelnek szeméttel, plusz az emberek nem sétálnak néhány száz métert egy szemetesig, inkább a földre dobják le a szemetüket. Ej- ej ezért a nem szép dologért.

Az este folyamán, vacsorázni készülve a Piccadilly Circus színes, villogó fényreklámokkal felszerelt sarokházánál mentünk el, ahol a folyton hömpölygő tömeggel találtuk szembe magunkat. Akár napközben, akár este tévedjünk arra, mindig pezsgő élet fogadja az utazót, ami nem is csoda, hiszen a hírneves tér a West End szívében helyezkedik el, s mint ilyen, a szórakoztatás egyik legismertebb központja. A környéken rengeteg színház, változatos éttermek, éjszakai klubok, bárok, bevásárlóközpont, üzlet találhatók.

Hazaérve, egy kis beszélgetés után éreztük, hogy aznapra sem kell nekünk ringatás.

A kirándulásunk utolsó napjára már csak az a programunk maradt, hogy összecsomagoljunk, megköszönjünk mindent és elinduljunk a buszmegálló fele, buszra üljünk, amely kivisz minket a lutoni repülőtérre. Nem kevés várakozás után ismét megnyitották a kapukat, a hely zengett a román emberektől, akik mind haza szerettek volna jutni, mint ahogy mi is. Éjjel fél háromkor sikeresen leszállt a repülőgép a kolozsvári reptéren, és mi pedig egy hatalmas nagy élménnyel tértünk haza.

 Nagypál Nóra, néprajz szak, III. év