Egy meghívás története

Nem sok norvég otthonnak koptattam a kilincsét. Segítőkész, jó emberek, de a meghívásokkal nem szakítják össze a hámot. Amikor Bergenben voltam, hét hétnek kellett eltelnie, hogy valaki informálisan szóba álljon velem. És (ő is) antropológus volt azon a tanszéken, ahol bejártam egy szemináriumra (mert egyébként a kultúratudományokon voltam „állásban”). A hetedik szeminárium után odajött, és mondta, hogy most már mondjam el ki vagyok, minden héten lát. Bevallom, és azóta is mélyen pironkodom a gondolat miatt, azt feltételeztem, hogy akar valamit tőlem. Pedig csak kíváncsi volt. Végül egész jól összebarátkoztunk, kisfia az én fiammal volt egykorú, akkor néhány hónapos babák. Ez is segített. De hát végül is erre is számítottam, már ott Bergenben: az egyik kolléga aggódva érdeklődött a kutatási témám felől, és megnyugodott, amikor mondtam, hogy valójában csak szakirodalmat kell olvasnom és kollégákkal beszélgetnem. Mert, mint mondta, azt nem tartja elképzelhetőnek, hogy valaki csak úgy kopogtasson norvég emberek ajtaján, hogy csókolom, jöttem, én vagyok őfelsége, a kutató, és a magasságos tudomány nevében bebocsáttatást kérek. Meg részt az idejükből, gondolataikból, világlátásukból. Tehát a norvégoknak az otthonuk rendkívül fontos. Ez közhely (hogy nagyon sokan méregdrágán rendezik be, azt talán már kevesebben tudják).

Szóval ebben a kontextusban történt meg, hogy tromsøi tartózkodásom egyik napján az egyik kolléga estére meginvitált magához. Kisebb társaság gyűlt össze nála, a tanszéken éppen ott levő más vendégek is, rám is gondolt. Persze, ebben az is benne lehetett, hogy elmentem az egyik filmje első változatának a belső vetítésére, és szerinte jó megjegyzéseim voltak a végén. Illetve ő meg beült az előadásomra, és ott jött rá, hogy tudok a norvég kalákáról (dugnadnak hívják), amiről szintén készített egy filmet. Túl sok minden mutatott abba az irányba, hogy meghívjon és én elmenjek. Persze, továbbra is azt gondolom, hogy (vizuális) antropológus hátterük igen sokat nyomott a latban. Valójában lehet, nem is tudom, milyenek az igazi norvégok, csak antropológusokat ismerek. A meghívásra tehát igent mondtam, mit is mondhattam volna, dolgom van? Vendég szájából ez elég viccesen hangzott volna. És megkérdeztem, hogy mennyire kell pontosnak lennem, mire a szintén meghívott kameruni haverja előtt mondta nevetve, hogy egyáltalán nem kell, túl sokat dolgozott afrikaiakkal, hogy ezt a pontosság dolgot komolyan vegye.

A városban több helyen lehet fura szobrokba botlani.

 Gondoltam, arrafele beugrom egy boltba, veszek egy üveg bort, abból baj nem lehet. De aztán rájöttem, hogy bort – és égetett szeszeket – csak állami monopóliumban forgalmaznak (Vinmonopolet, ez a boltok beszédes neve), élelmiszerboltban csak sör járja. Az is csak este nyolcig, hétvégén este hatig. Végül tehát vettem néhány helyi kézműves sört, s noha furcsán éreztem magam, amikor kis környezettudatos tarisznyámban átadtam (a tarisznyát természetesen visszakértem), úgy tűnt, jó néven vették. És kiderült, nem is volt rossz választás, az IPÁ-k fele hajló, gazdag ízű sör volt, amit még ők sem ismertek.

Az este kellemesen telt, 11-12 éves fiuk folyékonyan beszél angolul (ezzel kapcsolatosan egy másik meglepetésem is volt, erről is írok majd, noha szintén Bergenből tudtam, hogy negyedik-ötödik osztályos korukra a norvégok már jól elboldogulnak az angollal), az afrikai vendégek kedvéért néha franciára váltottak, végső soron, amint azt tisztáztuk, én is frankofón országból érkeztem, noha a franciául elhangzó poénokra – hogy egyáltalán voltak – többször csak a térdcsapkodásból következtettem. Az antropológus házigazda, a felesége, a néha bekapcsolódó fiuk, egy ausztrál, egy kameruni, egy mali és jómagam – ebből állt a társaság. A legjobb pillanat az lett volna, amikor elmagyaráztam a nevem történetét (a szocialista Romániával és az ennek ellenálló édesapámmal), ha nem futunk bele az afrikaiak európai tapasztalataiba. A tromsøi egyetemen, és kifejezetten a vizuális antropológián sok az afrikai diák. A velünk levő mali vendég is diákként kezdte Tromsøben. És elmesélte, hogy érkezése után nem sokkal két norvég kollégájával kávézni mentek, de ő, noha megkapta kávéját, csak bámult rájuk. Amikor megkérdezték, hogy minden rendben van-e, azt mondta: igen, minden rendben. De ti olyan fehérek vagytok.

Elég intenzíven lovagoltunk tehát ezen a kissé posztkoloniál, kulturális sokkos témán és leginkább arról folyt a beszélgetés, hogy miként élték meg az afrikai diákok, vendégek a tromsøi életet – és ezen belül a telet. Mert azért novembertől egész március végéig kemény tél van, és bizony még áprilisban is megszokott a hó, ami akár májusba is belefuthat. Ezt a helyiek előszeretettel használják ki síelésre, és a kollégák tele vannak történetekkel arról, amikor az afrikaiakat síelni vitték. Akiknek, értelemszerűen nem csak a síelés, hanem a hó és a jég is teljesen idegen volt, nem beszélve arról, amikor egyszer azt javasolták nekik, hogy vágjanak keresztül egy befagyott tavon, ahol ráadásul a helyiek léken keresztül horgásztak és vidám tüzek mellett melegedtek. Ez már sok volt állítólag a kameruni kollégáknak, mint ahogy az is, amikor a teljesen tükörsimára fagyott parkolót lejtős tónak nézték. Mondta is a mali kolléga, hogy ő felnőtteket elesni csak itt látott – az idegeneknek igen nehéz csúszásgátló szegecsek nélküli cipővel közlekedni. De a helyiek állítólag boldogulnak.

A tenger, ahol élet van

Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki feltette a kérdést, hogy mi késztette az embereket arra, hogy itt megtelepedjenek. Például – hogy egy kicsit néprajzoskodjak is – a számi (nyelv)rokonainkat, akikkel kapcsolatosan örömmel konstatáltam egy múzeumi kiállítás során, hogy igaz, amit a magyar néprajz állít, és a vadászati technikáik sok mindenben hasonlítottak a magyar/székely paraszti vadászati technikákhoz. És ők ráadásul még csak nem is maradtak a tenger mellett, rénszarvasaikkal folyamatosan vándoroltak az északi területeken. A város tehát jóval a sarkkörön túl található, egyik oldalon szeszélyesen szabdalt szárazföld és látszólag lakatlan hegyek (észak, északkelet fele haladva a legközelebbi nagyobb város olyan 300 km-re fekszik, és egyébként déli irányba is több mint 200 km), másik oldalon néhány sziget, szintén elég magas hegyekkel, aztán a tenger. Vagy az óceán, nyugaton Grönlanddal. Tromsø ugyan csak a 18. századtól létezik, de emberi életnek nyoma van a környéken már néhány ezer évvel korábbról is. Mert noha most a norvég (enyhén szocialista, és ebben semmi elmarasztaló nincs) jóléti állam és a fejlődés sok minden megkönnyít, azért abba is bele kell gondolni, hogy például a villamos energia bevezetése előtt is éltek itt emberek. És télen akkor is sötét volt, jég volt, hó volt és nehéz volt kapcsolatot tartani a külvilággal. Vasút Tromsøbe ma sem vezet (állítólag létezik egy vasútkövetelő mozgalom), a tengerpartot követő úthálózat viszonylag jó, de egy-egy autóút igen hosszú lehet. Fjordokat kell kerülgetni vagy méregdrága hidakat, alagutakat és kompokat használni. Ma a repülőt használják leginkább, de állítólag annak a gondolata a legnyomasztóbb, hogy akárhová el akar menni az ember, szinte csak repülővel indulhat el. Az egyik légitársaság olyan repülőjáratot is működtet, ami útközben leszáll, kitesz és felvesz utasokat, aztán halad tovább. Olyan repülő busz, vagy hogy kellene hívni.

Giccsbe hajló látvány: kék tenger, fehér vitorlák, háttérben havas hegyek.

Szóval itt élet volt akkor is, amikor még nem voltak szegecselt autógumik, nem kötötte össze a fő szigetet egy híd a szárazfölddel és egy másik híd a másik, szintén lakott szigettel. És nem volt még repülőtér. Az egyik válasz nyilván, a halászat. Norvégiának évszázadokon keresztül a (szárított, sózott) tőkehal volt az egyik legfontosabb kiviteli terméke, a halászatot és a kereskedelmet a Hansa szövetséghez tartozó Bergenből irányították. A tőkehal-kereskedelem annyira jelentős volt, hogy állítólag a genovai hajós nyelvben vannak norvég kölcsönszavak. Ez a gazdagság meg is látszik Bergenen mind a mai napig, és mondják is a bergeniek, hogy a város nem osztozott Norvégia általános szegénységében. Merthogy Norvégia, és főleg a rurális, elzártabb, északibb területei a 19. században még igen szegénynek számítottak. A kései politikai szerepvállalásáért igen vitatott, de irodalmi Nobel-díjas Knut Hamsuntól is van leírásunk a szegénységről. Vagyis, ha elképzeli az ember, hogy milyen lehetett Tromsø a 19. század első felében, akkor egy nagyobb, és ekkortól gyorsan növekvő (halász)falut kell elképzelnie, amit körös körül erdős-sziklás szigetek öveznek. S noha a feltételek teljesen kedvezőtlenek, még mezőgazdaság is folyt. Állítólag idősebb emberek még ma is emlékeznek, hogy a környező szigetekről csónakkal hozták át a tejet a piacra eladni, noha azért széna tere, mint oly sok európai és skandináv városnak is, Tromsønek nincs. A két hidat valamikor az 1960-as, ‘70-es években építették.

Az emberi szívósság pedig fentről, a hegyről vagy a repülőből is nagyon jól látszott: a tengerparton ugyanis nem csak az utak futnak, itt vannak a farmok is. Amiket, ha távolabbi összehasonlítást keresünk, valószínűleg ugyanúgy hoztak létre, mint a mi elődeink a saját településeiket és termőföldjeiket: erdőirtással. Még a városból is, ha olyan helyen bukkantam ki a tengerpartra, jól látszottak a szemközti partokon az erdő sötétjéből kiemelkedő zöld farmok. És ahol ezek a farmok nincsenek, ott az erdő egész a tengerpartig ér. Ezeket a farmokat nem könnyű fenntartani. Semmilyen értelemben. Mentálisan nehéz a város és/vagy Norvégia délebbi részei csábításának ellenállni, fizikailag pedig folyamatos munkát igényel az erdőtől elhódított területek fenntartása. Múzeumban láttam egy képet, ugyanabból az ablakból fotózva: egyiken egy család tagjai az 1960-as években, munkát megszakító pihenés közben a farmjukon, a másikon egész az ablakig érő erdő látszik – 50 év múlva. A farmot elhagyták, a terület újra beerdősödött. A norvég állam jelentős összegeket költ arra, hogy ezt a szívós munkával kialakított kultúrtájat valahogy fenntartsa.

A tenger, persze, nem csak a halászat miatt volt fontos és fontos ma is. Nyilván, utazni és szállítani is itt lehetett a legkönnyebben, ha az ember kivonja a képletből a viharos tengert. Még Bergenben mentünk ki egyszer megnézni az óceánt a szigetekről, szó szerint kapaszkodni kellett a viharos szélben. Gondolom, itt északon, Tromsø környékén is tud viharos szél lenni, bár én szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egy hét alatt igazán rossz időt nem fogtam ki, és még rendes napsütést is láttam. Az például egészen különleges látvány, ahogy a nagy tengerjáró, fényes hajók a napsütésben szikrázó, mégis egyfajta sötétséget sugalló tengeren, háttérben a már-már bársonyosan feketébe hajló erdőkkel és a havas hegyekkel, összevissza dobált sziklákkal behajóznak a szoroson keresztül a kikötőbe. Mert az igazán gazdagok hajón érkeznek. Sokkoló élményeket kedvelőknek ajánlom, nézzék meg a Hurtigruten oldalát. A társaság, amelyik bergeni indulással északi hajókirándulásokat szervez. Csak most nem tőkehalért mennek és nem azt adnak el, hanem a fjordok, évszaktól függően bálnák, jegesmedvék, fókák, az északi fény, a midnight sun és sok egyéb látványát. Még Bergenben örültem meg egyszer, hogy milyen olcsón el tudunk menni egy északra tartó, tizenkét napos kirándulásra, amíg ki nem derült, hogy egy nullással elnéztem az árat. Akkor már nem tűnt olyan olcsónak – és azóta csak drágult, igaz, a norvég korona is inflálódott valamennyit. Ide kapcsolódik egy történet, amit már hallottam, de most visszaigazolódott, hogy nem csak a vizuális antropológusok közt terjedő városi legenda: az ausztrál vacsoravendéggel valóban megtörtént, hogy mivel a fedélzeten nem tudott Amex kártyájával fizetni (noha erre elméletileg lehetősége nyílott volna), a személyzet a kínos helyzetet úgy oldotta meg, hogy ingyenessé tették neki a szolgáltatást. Igaz, csak egy szakaszra szállt be, nem az egész tizenkét napos útra.

És vizuálisan műanyag trolloktól hangos a város

Az egyik múzeumban sokáig álltam egy kép előtt: inuit (közérthetőbben: eszkimó) gyerekek fürdőztek a tengerben. A képaláírás meg azt magyarázta, hogy a hőérzetünk mennyire kulturális hátterű, hisz az inuit nyár – noha a képen is sütött a nap –, következésképp a víz hőmérséklete közel sem jár ahhoz, amit mi megszoktunk. Ezt egyébként már Bergenben is láttam, ha 22-23 fokot meghaladta a hőmérséklet, azt máris kánikulának vették és fürödtek az egyébként szinte jéghideg tengerben, amibe akkor mi csak térdig mertünk belemenni. De amit itt Tromsøben láttam, az túltett a bergeni példán és az inuit fotón is: egy közkedvelt helyi tengerparti parkba sétáltam ki, azzal a feltett szándékkal, hogy a lábamat legalább belelógatom a tengerbe. Erről a kiérkezés után letettem, a nap csak hellyel-közzel bukkant ki, kb. 14-15 fok lehetett, a tenger vize 10-11 fokos (megnéztem az időjárásjelentésben). Ültem tehát egy kövön, a vitorlásokat bámultam, amikor felbukkant egy fickó, nagyon határozott léptekkel lesétált a partra és bemelegítő mozdulatokat tett. Aztán nem sokkal később felbukkant egy nő, nagy táskával a kezében, amitől megnyugodott a macsó lelkem, mert arra gondoltam, hogy biztos neoprén ruhában fognak majd könnyűbúvárkodni. Ehhez képest levetkőztek fürdőruhára, bemelegítettek és besétáltak a tengerbe – úszni. Nem sikongtak, nem kapkodtak levegő után, nem megmártóztak néhány másodpercig, hogy legyen, amit megmutatni a haveroknak – úsztak. Aztán kijöttek, álltak a szélben – és megint: úsztak. Nekem ez már elég volt, elindultam egy közeli múzeum fele, ahol úgy sejtettem, majd melegebb lesz.

Szöveg és fotók:

Szabó Á. Töhötöm egyetemi adjunktus, tanszékvezető