Már január közepétől izgatottan vártam, hogy február 27-én kiutazzak Párizsba, fél évre, Erasmus-ösztöndíjjal. Már otthonról nézegettem a könyvtárak honlapjait, hogy hol, milyen izgalmas, nálunk elérhetetlen könyvet fogok olvasni, meg persze a múzeumokat is sorba listáztam (hisz bár nem a kutatásomhoz kapcsolódtak, de Párizsban vétek nem járni múzeumokba). Kicsit aggódtam, mert az egyetemről nem sokat tudtam, órarend még nem volt, az e-mailjeimre igencsak ritkán érkezett válasz.

Párizsban az első napok túlzottan „lazák” voltak, az egyetemen mindenki nyugtatott, hogy ne siessek az ügyintézéssel: sztrájk van – az élet megállt. Akkor még nem is sejtettem, hogy még jobban is megállhat. A mai napig nem tudom megmondani, hogy hogyan lett egyszer csak járvány Franciaországban. Arra emlékszem, hogy kihirdették, hogy keddtől (nem a dátumra, hanem a napra emlékszem) kijárási tilalom lesz. Hétfőn kaptam észbe, hogy csak egy guriga vécépapír van otthon. A boltok polcain annyi sem volt. Az ötödik üzletben találtam végre egy négy darabos csomagot. Lisztre, olajra esély sem volt. Persze, ahogy más országokban is, később a dolog lassacskán rendeződött, egy hét múlva már mindent lehetett újra kapni.

A kijárási tilalom kihirdetése után két nappal írtam a párizsi egyetemem Erasmus-felelősének, hogy érdeklődjek részükről milyen a hozzáállás. Egy automatikus választ kaptam, arról, hogy az illető felmondott.  A kar titkárnője kérdéseimre azt írta vissza, hogy nem bíztat: ha le is cseng a járvány, valószínűleg újra kezdik a sztrájkot. A doktoris Erasmus-csoportban, Whatappon, a többség azt írta, hogy már hazament. Még néhány levél után is meghoztam a döntést: én is megyek. Az Arcanumon fellelhető Dolgozó nőket a kolozsvári albérletemből ugyanúgy lapozgathatom, mint a négyszer olyan drága párizsiból. A kinti vezetőtanárom, biztosított, hogy online a továbbiakban is szívesen segít majd, ad tanácsokat, tippeket.

Persze a nehézségek csak ekkor kezdődtek. Március 21-re szólt az első repjegyem. Az első törölt járatot még jól viseltem, de a harmadiknál már kezdtem stresszes lenni. Amikor a negyediket is törölték, akkor már jó előre volt B tervem. Hogy érthetőbb legyen: március 28-ra volt egy repülőjegyem, és a járatot egészen 28-a reggelig nem törölték, annak ellenére, hogy Románia már március 26-án megtiltotta a berepülést Franciaországból. 26-án megvettem egy átszállásos jegyet, Amszterdamon át Bukarestbe – a konzulátus is azt mondta, hogy ez az egyetlen opcióm.

Az utolsó párizsi napok olyanok voltak, amilyen itthon is az élet, immár hetek óta. Félős emberek, maszkok, kesztyűk, sok fertőtlenítés. Párizsban rengetegen sportoltak, szaladtak. A bérházban, ahol laktam jó hangulat volt. Reggelente arra ébredtem, hogy valaki az ablakommal átellenben a tetőn gitározik. Az udvaron általában két kislány ugróiskolázott. Hétvégén sokan kiültek a tetőre piknikezni, stílusosan kosárral, pokróccal, borral és talpas poharakkal. A kapu melletti üzenő táblán bíztató szövegek, dalrészletek, receptek, rajzok voltak, sok mosolygós arcocska.

Az ilyen pozitív dolgokat elraktározva indultam ki a repülőtérre. Tudtam, hogy otthon intézményes karantén vár. A párizsi reptér kihalt, nyomasztó volt, az amszterdami életteli. Látszott a hollandok más viszonyulása a helyzethez, minden nyitva volt, lehetett ajándékokat venni, enni, kávét inni.

Bukarestben délután landoltam. Papírkitöltés és sok várakozás következett. Az Amszterdamból érkező gépen 32 voltunk, akik piros zónából érkeztek, így egy bukaresti karantén-szállodába kerültek. Egy bukaresti negyvenes nő lett a szobatársam, Ema, aki hajón dolgozott. A szobánkban kosz volt, a vécét nem lehetett lehúzni, a függöny szakadt volt, darabokban lógott, hiányos volt az ágynemű. Az első este a szobatársam szinte csak telefonált, újra és újra elpanaszolta, hogy milyenek a körülmények. Én örültem, hogy van telefon, laptop és néhány könyv nálam. Volt ételem is, tartalék csoki, holland, reptéren vásárolt sajt, alma és egy rúd francia szalámi. Persze, ételt kaptunk a karantén idején az államtól is, de tartalék kellett – biztos, ami biztos.

Másnap takarítottunk, és Ema is abbahagyta a panaszkodást. Hamar kialakult a karantén-élet, a reggeli ásványvizes instant kávétól az esti edzésen át ismerkedésemig a román kereskedelmi csatornák valóságshow-ival. Naponta hálát adtam az Arcanum létezéséért, örültem annak, hogy büszke székelyként mindig van nálam bicska, és, hogy alapvetően nem vagyok finnyás, így nem zavar, hogy a szemetes vederrel kell leönteni a vécét. Nem unatkoztam, írtam, olvastam. Naponta posztoltam Faceebookra is – karanténnapló-bejegyzéseket, amikre sok visszajelzés érkezett, ami jól esett.

Rövid szövegek voltak, nem érzelgősek, de a sorok között ott volt minden, amit éreztem. A tízedik napon például:

 "Éjjel volt. A teraszon ültem és a környéket tanulmányoztam. Barátságtalan vidék volt: egy óriásplakát a többsávos út mellett, néhány fényes, éjjel is világító felirat. Sehol egy lélek, pár napja a juhok is eltűntek, sőt aznap azt a nőstény fácánt sem találtam, aki napokig a szálloda mögötti füves terepen keresgélt élelmet. Ebben az órában már a biztonsági embereket sem láttam az épület körül járőrözi, az úton is csak néha haladt el egy-egy teherautó.

Eszembe jutott, hogy előző évben a húsvét előtti héten Spanyolországban zarándokolgattam: alig ismert útitársakkal ébredtem reggelente egy szobában, a legelső álmos szavaim angolok voltak. Most napok óta ugyanez zajlott románul.

Reggel nyolckor ébredtem meg először, és meglepődve láttam, hogy Ema is alszik még. Úgy döntöttem még én is adok magamnak egy kis időt. Másodszor a reggelit jelző dörömbölésre ébredtem. Ema is akkor ébredt, és elkezdte angolul mondani, hogy maradjak az ágyban, csak felhúzza a papucsát, és hozza is a reggelit a folyosóról. Angolul válaszoltam, hogy csak nyugodtan, nem kell siessen, senki sem lopja el a csomagot az ajtó elől.

Ahogy meghallottam magam angolul beszélni, hirtelen kiment az álom a szememből, az agyam próbálta minél gyorsabban megérteni, hogy hol vagyok, és mi történik, miért beszél valaki angolul, miért beszélek én angolul.

Ema visszajött a két csomaggal, és még mindig angolul ujjongva közölte, hogy tükörtojás és bacon van. A bacon szónál hallgatott el, és románul bocsánatot kért.

Eszembe jutott, hogy első este, amikor megérkeztünk, többször is angolul szólalt meg. Akkor azt hittem miattam.

Azt hiszem kissé kérdőn néztem rá.

Elmosolyodott a reggelije felett, és vállat vonva mondta:

- Megszokásból."

Meglepően hamar eltelt a karantén két hete, és viszonylag zökkenőmentesen hazajutottam szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre. A karantén érdekes élmény marad. Érdekes, és nem rossz. Azt most még nem tudom eldönteni, hogy tanulságos-e, illetve azt sem, hogy miben, mivel hatott rá, illetve, hogy hatott-e rám egyáltalán. Kicsit furcsa társadalomtudományokkal foglalkozó kutatóként nézni azt, ami most történik körülöttünk, velünk. Jól tudjuk, hogy a jövő kutatóinak fantasztikus téma lesz, az, hogy most hogyan viselkedünk, mit posztolunk a közösségi médiába, mit nézünk. Történészek, antropológusok, szociológusok, pszichológusok fognak rólunk írni tanulmányokat, szakdolgozatokat vagy épp doktorikat.

Tóth-Gödri Iringó, doktori hallgató