A megégett domboldalak füstjére, a nedves avarra, csúszós oldalú temetőkre, a tavalyról maradt gyertya tenyerembe csepegett forró viaszára, a sütőtök illatára emlékszem. Meg arra, hogy a törökbúza kóró csattog a régi, kaszából átalakított vágószerszám alatt.
Meg arra, hogy már sötétben, fekete ruhába öltözött régi jó ismerősökkel találkoztunk a gyertyafényes sírok mellett, vagyis a szüleim régi jó ismerőseivel, mert nekem gyakran kicsit sem voltak ismerősek. Akik távolról, éppen a legközelebbi városból jöttek haza „világítani”, s ha már itt vannak, hát ők is ide jöttek, hogy rakjanak a „nénémnek”, „bátyámnak” egy-egy gyertyát. A mai napig a rokoni viszonyokról egy dolgot biztosra tudok, hogy mindenki vagy „néném”, vagy „bátyám”, s hogy legyen változatos, van aki még „keresztapám” is odahaza a faluban.
Meg arra, hogy „nézzétek meg a cigányoknak még fejfájuk sincs csak egy sírhant, s még külföldről is haza jönnek Halottak napján. Itt az egész család, de hát sokan is vannak na, de akkor is, jobban tartják ezt a szokást…”.
A Házsongárdban viszont vannak fejfák. Olyan sűrűn vannak sírkövek, mint játék közben dominók az asztalon. S beszélik is, hogy a rég nem látogatott sírokkal, gyakran játszanak „dominósat”. Ledöntik, s ha nem veszi észre senki, hipp-hopp üresedés van a temetőben és türelmetlenül, nem várva meg az utolsó trombitaszót, ki tudja merre „vándorol” el az eredeti lakos, hogy jó bérleti pénzért a felszabadult helyet el lehessen adni. Hiába… A kincses városban nemcsak az egyetemisták sínylik meg az albérleti díjakat.
Kolozsváron az autók füstjét már megszoktuk egész évben, nem kell erre őszig várni, mint a felperzselt tarlók ismerős füstjére. Olcsón, a temető bejáratnál már olyan gyertyát lehet kapni, amely szép piros, műanyag palackban be van zárva, s nem fújja el a szél sem a lángot, csak a műanyag palackokat, amire rálépve még pár év múlva is jókat lehet esni a sűrű sírok között bóklászva.
Már évek óta nem voltam otthon Halottak napján. Nem tudtam hazamenni az egyetem miatt, órák miatt, programok miatt. Helyette kimentem a Házsongárdba. Évközben csendes hely a temető. A város zúgása felhallatszik, de csendes hely. Jó kimenni.
November elsején megtelik a temető élettel. S ha az ember beáll az emberek „sodrásába”, a sodrás körbe viszi a temetőben. A gyertyafényben, itt is lehet találkozni ismerősökkel. Csak ők nem a szomszéd városból jöttek, hanem a szomszédos szakról, vagy más „Facultatéról”, s nem „nénémnek” s „bátyámnak” tesznek egy-egy gyertyát, hanem akárcsak én, ők is kijöttek, az „ünnep” miatt, az emlékek miatt, az emberek miatt, a csendes zúgás miatt, az elhunyt szerettek miatt, az otthonhiány miatt, azért, hogy gondolatban hazalátogassanak. S még ki tudja mi okból, de kijöttek, s ők is a gyertyafényes ösvényeken bandukolnak.
Minden évben a János Zsigmond Unitárius Kollégium egyetemi bentlakásában, november elsején mára már hagyománnyá váló, különleges eseményt szervezünk: „Holt költők társaságát a Házsongárdi temetőben” (nyílván, a „Holt költők társasága” című filmből ihletődve, melyben Robin Williams főszerepet játszott). Ez nálunk úgy működik, hogy néhányan, akik itt maradunk Halottak Napján a bennlakásban, és nem utazunk haza, versekkel és egy gitárral kimegyünk a temetőbe. Felkeressük a költőink sírjait, gyertyát gyújtunk, s elszavalunk, felolvassuk egy-egy verset, amit a költő írt, de nem feltétlenül. Pilinszky Jánostól, József Attilától egészen Rilkéig, sok költő szellemét megidéztük már verseiket felolvasva, függetlenül attól, hogy kinek a sírjánál voltunk. Szóval, elég „szép társaság” szokott itt egybegyűlni.
Első állomásunk Dsida Jenő kriptája volt. Keszeg Vilmos tanár úr szavaival élve, ilyenkor ő az egyik: „sztár a Házsongárdban”. Nála már sokan lerótták előttünk tiszteletüket. A kripta gyertyafényben úszott, tisztán el lehetett olvasni a sírfeliratot is. Olvastunk verseket és énekeltünk egyet.
A következő állomásunk a másik „helyi sztár” volt, Brassai Sámuel. Jóllehet ő nem éppen költő, hanem minden egyéb és minden is, de úgy gondoltuk, hogy mi se mehetünk el a helyi szokásos, „házsongárdi magyar kálvária” melletti kötelező állomás mellett. Utána elmentünk Kriza János sírjához, ahol többek között Áprily Lajos verse is felhangzott, egy lelkes vargyasi fiatal elénekelte Kriza János szerzeményét és ha igaz a szóbeszéd, kedvenc nótáját: Erdővidék az én hazám, katonának szült az anyám kezdetű dalt.
Ezután felkerestük Hervay Gizella és Szilágyi Domokos sírját. Énekeltünk Radnóti Miklós verseiből megzenésített Kaláka dalokat, és itt is verseket olvastunk. Nem voltunk elfáradva, de szivarszünetet tartottunk, mert volt, aki úgy emlékezett, hogy Szilágyi Domokos nagy cigarettás volt (de ha ő nem is, Pilinszky biztosan), s gyertyák mellett, a felhangzó versek közben, cigaretták füstje is szállt az ég felé, amolyan füstáldozatként.
S érdekes dolog történt. Pár lány észrevette, hogy a nem olyan messzi sírnál nem ég egy gyertya sem, nem járt ott senki. Egy apáca sírja volt. Odamentek és meggyújtottak egy gyertyát, és a sírra helyezték. Mert igazságtalannak találták, hogy mi is mindig oda megyünk, ahova mindenki megy. Azokra a sírokra rakunk gyertyát, amik már messziről világítanak. S mi van azokkal az emberekkel, akik nem váltak híressé, akik ugyanúgy végig élték, végig szerették, végig szenvedték az életet, mint költőink. Akik talán „nemcsak írták, hanem élték is a verseket”(Hamvas). Akiknek élete lehetett ugyanolyan érdekes, élményekkel teli, boldog élet. Vagy ugyanolyan szürke és eseménytelen, és végigszenvedett, vagy finomvegyes, mint úgy általában minden élet. Mi van az öreg nénivel, aki mellett a hetek elsuhannak, s életének fő eseménye, hogy hétfő délután fél négykor lefőzi a kávét és beereszti az őszi hidegben a macskát, hogy ő is melegedjen a kályha mellett? Nem olyan fontos és nem olyan emlékezetes az ő élete, hogy ne állnánk meg mellette, s egy gyertyát ne helyezhetnénk el?
Ha lenne egy olyan sírhely a temetőben, mint amilyen szokott lenni az ismeretlen katonának: „Hogy itt nyugszik, az átlagos, hétköznapi, normális ember, aki próbálkozott verset írni, s nem nagyon ment neki, de dolgozni kellett a gyárban és sírt a gyerek, és sírt ő is, félt ő is, szeretett ő is, sok nem maradt utána, néhány fénykép, s pár hold föld, amin a sosem látott unokák marakodhatnak. Úgy élt és úgy halt meg, ahogy egyedül csak ő tudott, akárcsak mindenki más.”, akkor bizonyára hegyben állna ott a gyertya - vagy az is lehet, hogy ez lenne a legsötétebb zug a temetőben.
De vajon a költők sírjai nem ugyanezt szimbolizálják? Ahogy Kosztolányi mondja: „Ki senkié sem, az mindenkié”. Hát mi úgy éreztük, hogy ők a miénk is, a mi halottaink is, mert nekünk írtak, és szellemüket megidézve, így Mindenszentek napja után már-már azt mondhatjuk, hogy ők a mi szentjeink, s a Mindenszentek Litániája helyett verseik hangzottak fel a sírok mellett.
Néhol a régiek is úgy tartották, hogy ilyenkor a halottak hazalátogatnak. Mi jól kivilágítottuk a gyertyákkal a sírokat, hogy költő nagyjaink biztosan visszataláljanak egy röpke kis látogatás után, mert mi lesz, ha hajnalban kivilágosodik, és napvilágnál szétnéznek, hogy mi van itt. S ők akik (tisztelet, vagy ha az nem is valami ilyesmi a kivételnek), aki soha nem alkudtak meg, nem lettek sem besúgok, sem provokátorok, s vállalták azt, ami a szívükön volt. Vajon ma nekünk mit mondanának? Vagy látnák, hogy minden úgy van, mint régen, s nyugodtan vagy csalódottan visszafeküdnének örök nyughelyükre.
Igaz, hogy régen úgy tartották, hogy a halottak hazalátogatnak, de most mi látogattunk haza, az evilági „túlvilágról”, Kolozsvárról. Sokan közülünk, miközben a sírok között bóklásztunk a sötétben, megállva egy-egy krizantém illatú, homályban úszó sír előtt, meggyújtottak egy gyertyát, a maguk csendességében, s miközben a gyertyát gyújtották, elhunyt szeretteikre gondoltak. Én személy szerint a már elhunyt nagyszüleimre, s mikor gyertyát gyújtottam nem néztem a sírfeliratot, gondolatban otthon voltam, s ezt a gyertyát az otthoni temetőben gyújtottam meg. Hiába ég a Házsongárdban, otthon is világít.
Az utolsó állomásunk Reményik Sándor sírhelye volt. Itt mindenki kiszavalhatta, felolvashatta azt, ami még a lelkén volt, ami még úgy nyomta a szívét vagy kikívánkozott belőle. A telefonnak köszönhetően, hirtelen ihletből, szempillantások alatt lehetett verseket előhalászni, hiába, hogy nálunk nem voltak verses kötetek. Elénekeltük, amit itt ilyenkor hagyományosan szoktunk a Bródy János szerezte Szabadnak születtél című éneket, s felhangzottak Chézy és Szabó Balázs dalok is. S blaszfémia ide vagy oda, megteltünk élettel, és hagyományt szegve nem énekeltük el a székely himnuszt, hanem dudolászva jődögéltünk lefele, a Házsongárdi ösvényeken.
S az a rettenet, hogy majd én is meghalok, elképzelhetetlen volt akkor, noha Hallottak napján, lábukat lógatva, holt költők szellemei üldögéltek a sírok mellett, s ugyanolyan közel volt hozzánk a halál, mint életünk minden pillanatában.
Az ösvényen halott levelek ropogtak a talpunk alatt, s fenyők és égett viasz illatát vágta arcunkba az ilyenkor szokatlanul meleg, Házsongárdi szél.
Bálint Mihály
néprajz szak, I. év
Fotók: Vidám Lívia és Kardos Anna Adrienn
