Kanadai kalandjaim leírásának folytatásaképpen arra gondoltam, hogy ezt a témát biztos érinteni kell, nem csak azért mert engem foglalkoztat, hanem mert nagy valószínűséggel azokat is foglalkoztatja, akiknek valaha megfordult a fejében az, hogy elhagyják Romániát/otthonukat a jobb megélhetés reményében.

Ez a beszámoló/felvetés messze nem tükrözi a teljes képet sem az itteni életről sem az otthoniról, nem is állt szándékomban atomjaira bontani a témát. Tudom, hogy ez egy sokkal komplexebb téma annál, mintsem amit én ekkora terjedelemben össze tudnék foglalni. Mindössze ízelítőként akar szolgálni, illetve a személyes meglátásaimat igyekszik felsorakoztatni.

Már csak azért is tartom fontosnak és kicsit viccesnek is beszélni erről, mert amikor bejelentettem a barátaim és ismerőseim körében, hogy nyertem egy ösztöndíjat, és megyek Kanadába nyolc hónapra, átlagban számolva két típusú reakcióval találkoztam. Az egyik az volt, hogy „ja, akkor többet nem látunk, haza sem jössz, miután láttad, hogy milyen az élet ott”, a másik pedig „kérlek, az ég szerelmére, gyere haza”.

Bármelyik reakciót is kaptam a bejelentésre, a válaszom nagyrészt annyi volt, hogy szeretném, hogy jó legyen ez a nyolc hónap, de nem annyira, hogy majd ott akarjak maradni. S akkor nem lövöm le itt a poént, akit érdekel, hogy maradnék-e, annak kellemes olvasást kívánok, és remélem, tudtam segíteni pár marcangoló kérdésben.

Körítésként annyi tartozik a történethez, hogy eredetileg Ausztráliába vagy Új-Zélandra készültem, de végül a gép Kanadát dobta. Az itt, Kanadában töltött idő alatt sok barátomtól kaptam üzenetet, hogy azért mégiscsak örülnek, hogy nem mentem Ausztráliába. Lehet, hogy most traumatizált koalamacikat simogatnék a szabadidőmben. Tehát a lényeg, hogy nem saját döntés útján jöttem ebbe az országba.

Pénz beszél?

Esszenciális része még a témának a pénz. Bár mi nem szeretünk erről beszélni, mert nem „illik”. Egy társadalmilag belénk kódolt attitűdről van szó, amit nem mindig könnyű levetkőzni. Ennek megtörése, a felvetésem megértése és a poén kedvéért én leírom, hogy mennyit keresek most. Már csak azért is, mert amúgy az információ teljesen nyilvános és elérhető, szóval nem államtitokról rántom le a leplet.

Minden Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas havi 600.000 forintot keres, amit nyilván mindenki abba a valutába vált, amilyet éppen a szolgálati országában használnak. Tehát az én esetemben kanadai dollárról fogunk beszélni (a továbbiakban egyszerűen csak dollár). A 600.000 forint átlagosan számolva 2600 dollár körül mozog, bár az elmúlt napokban számottevően csökkent a forint értéke. De ahhoz, hogy igazán értsem én is, és az olvasók is, hogy miről is beszélek, azt hiszem egyszerűbb lesz (mert az volt, csak fájdalmas) ha leírom, hogy ez a 600.000 forint 9000 lej körül mozog. Ja, tudom. Ha otthon élhetnék ilyen fizetéssel… De lássuk, hogy eddig milyen fizetéssel éltem, milyen körülmények között, és most hogyan élek Kanadában egy ilyen fizetéssel.

Az összehasonlítás alapjául az elmúlt két és fél évet veszem, amely alatt Kolozsváron éltem, albérletben laktam, aktív szociális életet éltem és dohányoztam.

Pályakezdőként volt nagyon kicsi és kicsivel nagyobb fizetésem. Dolgoztam kilenc hónapig 1350 lejért, aztán fél évig 1800 lejért, végül pedig épp, hogy elértem a majdnem 2000 lejt egy újabb fél év alatt. A kiadási tételeim között a legnagyobbra a 100 eurós lakbérem rúgott (ami Kolozsvár viszonylatban egyébként alacsony volt). Mellé jöttek a számlák, amelyek nyilván a téli hónapokban megugrottak, a kaja, a szociális életem (értsd: koncertjegyek, színház, kocsmázás, buli), további nem túl nagy tételű közös költségek a lakás miatt. Mondanom sem kell, hogy az első fizetésemből (1350 lej/hó) kifizettem a lakbért, minden számlám, bevásároltam a hűtőbe, és maradt 200/250 lejem a hónap végéig. A kilenc hónap alatt, amit extraként költöttem a felsoroltakon kívül, egy After Effects képzésnek a kifizetése volt és egy pár cipő. Ennyit vettem magamnak.

A helyzet lazult, amikor ugrottam egyet a ranglétrán és kerestem 1800 lejt. Ekkor kezdtem el érezni, hogy az életszínvonalam is javul, valamerre elindultam. Meg tudtam engedni magamnak valamivel több dolgot, mint azelőtt, kifizettem a saját sofőriskolámat, és volt úgy, hogy fizetés napján még volt 200 lejem. Nagy szó.

Végül pedig az eljövetelem előtti utolsó munkahelyem egy kocsmában volt, bartenderként dolgoztam és ledolgozott műszakra fizettek minket (a borravalót nem számoltam ide, mert a hely politikájának értelmében nem tartottuk meg). Átlagosan 1800-2000 lej között mozgott a havi fizetésem. Ekkor éreztem, hogy mintha enyhülne a nyomás rajtam, hogy nem aggódok azon, hogy kihúzom-e a hónapot anélkül, hogy kérnem kéne a szüleimtől pénzt. Nem kellemes érzés, de biztos vagyok benne, hogy nem csak egyedül érzek ilyeneket sötétebb pillanataimban.

Amire jutottam az a részleges és a teljes anyagi önállóság. Mindaddig, ameddig nem történt valami váratlan, nem kellett hirtelen orvoshoz menni, valami váratlan kiadást rendezni. Mert akkor telefonáltam anyukámnak. A fent felsorolt fizetésekből semmit sem tettem félre, nem tudtam min spórolni.

Annak ellenére, hogy az anyagi életem vázolása, annak megélésekor és most így visszatekintve sem túl bíztató, nem mondhatom azt, hogy komoly hiányt szenvedtem bármiben is. Hogy nem jutottam hozzá bizonyos dolgokhoz akkor és rögtön, amikor azokat szerettem volna, az tény. Kellett az ilyesmihez stratégiázni egy kicsit. Komolyabb (értsd drágább) eszközök beszerzése érdekében a családhoz fordultam. Utazgatás szóba sem jött, csak abban az esetben, ha képzésre, konferenciára utaztam, amelyeknek a költségeit nagyrészt a szervező vagy a küldő szervezet állta.

Így talán azt is érdemes elmondom, hogy miután kiderült, hogy jövök Kanadába, az is világossá vált, hogy repülőjegyet kell venni, biztosítás kell, ha megérkeztem, lakbért kell fizetni és élni addig, ameddig megjön az első fizetés. Hát ezt sem a spórolt pénzemből fizettem.

Megérkeztem tehát október 5-én Windsorba, és az volt a szerencsém, hogy nem egy tök üres lakásban, hanem egy temesvári néni otthonában landoltam. Az átmeneti időszakot leszámítva (ameddig megjött az első fizetésem), éltem és élek, mint Marci hevesen, köszönöm szépen. Tudom, ez nagyon nagyképűen hangzik, és nem annak szánom, hanem komolyan mondom. A havi kb. 2600 dollárból fizetek havi 800 dollárt (2700 lejt) lakbérre, amiben benne van minden más költség is (víz, villany, internet). Van egy 70 dolláros (240 lej) telefonszámlám, egy 100 dolláros (350 lej) buszbérletem. Kajára kb. 200 dollárt (650 lejt) költök havonta. A szociális életem kicsit más, mint eddig. Van úgy, hogy nincs. Ha mindenki kiszámolta, hogy mennyi pénzem marad, miután kifizettem minden lényegeset (ügyes), akkor elmondom, hogy mire költöm a maradékot. Januárban Kubában voltam egy hétig (arról is jön egy kis beszámoló majd), március elején Las Vegasban. A Kubai kirándulás legnagyobb költségeit, ami az 518 dollár értékű repülőjegy és a 100 dollár értékű szállás volt, illetve az ott elköltött kb. 500 dollárt, a második (!) fizetésemből finanszíroztam. És közben kifizettem mindent, bevásároltam az útra, mert nem hoztam nyári cuccot magammal.

Kanadai viszonylatban egy kicsivel keresek többet, mint a minimálbér. Ezek után pedig a kérdés egyszerű. Mennyi ideig kéne otthon dolgoznom ahhoz, hogy olyan fizetésem legyen, amiből félre tudok tenni annyi pénzt, hogy Kubába utazzak? És mennyi ideig kéne spórolnom rá? De ne is menjünk ennyire messze. Legyen csak Egyiptom, Málta, netán Horvátország, esetleg Spanyolország.

Kolbászból vagy sem?

Félreértés ne essék, a mondás igaz, itt sincs kolbászból a kerítés. Nem dobják a pénzt senki után. Az ország adózási rendszere elég komoly, majdnem annyi megy az adófizetők pénzéből az államnak, mint otthon. Ha egyedülálló vagy, a kiadásaid lehetnek nagyobbak az átlagnál, de ha már egy háztartást két kereső tart fent, érezhetően megugrik az életszínvonal. Amikor az első bejegyzésemben azt írtam, hogy sokan mennek délre a téli hónapokban, azt tényleg komolyan írtam. Van, aki a munkás évei során nyaralót vesz Floridában, majd nyugdíjas korában maximálisan kiélvezi azt. Ahány jogosítvánnyal rendelkező személy lakik egy háztartásban, annyi autó van a kocsifelhajtón. És nem akármilyen autók. Szinte mindenki házban lakik, és néhány év kemény munkájával egész hodályokat lehet vásárolni (az egy másik kérdés, hogy ez időnként grandomániába csap át). Azok laknak az általunk jól ismert blokkokban, akik minimálbéren, segélyen élnek, egyedül vannak, vagy csak nem akarnak egy túl nagy lakást fenntartani. De az ilyen blokklakások nagyrésze is olyan extrákkal rendelkezik, amelyek otthon luxusszámba mennének, ha lennének. Én is blokkban lakom, amelyben edzőterem, könyvtár, billiárdszoba, partyszoba és uszoda van. Döngethetem a zenét maximumon, mert a szigetelés annyira jó, hogy én sem hallom, amikor a szomszéd a saját zenéjét döngeti.

Van egy általános tisztelet és csendesség az emberekben egymás fele. Nem csak az épületben, ahol lakom, hanem az egész városban. Nem mászunk egymás magánszférájába, de ennek ellenére kedvesek és segítőkészek vagyunk egymással. Oda tudunk fordulni egymás fele, de betartjuk a határokat. Az itt élő embernek nem a mindennapi megélhetés kérdése okozza a fejfájást. Bár nem tudom, hogy mi okozza, nem akarom azt feltételezni, hogy ő nem aggódik valami miatt. Amióta itt vagyok, és valamennyire alakult egy rutin az életemben, – már amennyi tudott, így közel öt hónap alatt – azt figyeltem meg magamon, hogy nem szorongok annyit a pénz miatt. Bár megvannak a terveim, és kb. tudom, hogy milyen kiadásaim lesznek még a hazaút előtt, be tudok menni úgy egy üzletbe, hogy ha valami megtetszik, akkor talán meg tudom venni magamnak anélkül, hogy számolgatnám, hány nap van még a következő fizetésig.

Funfacts or just facts

1. amióta itt vagyok, Romániában kétszer váltottak kormányt;
2. a Windsor–Torontó útvonalat, ami 400 km, három és fél/négy óra alatt lehet megtenni autópályán;
3. míg Gyergyóditróban az emberek szétszedik azt a két Srí Lanka-i péket, addig itt napi szinten majdnem csak indiai diákokkal buszozok együtt;
4. amióta itt vagyok, öt ismerősömről tudom, hogy elköltözött Romániából, még kettő készül rövid időn belül elhagyni az országot, mind 30 éven aluliak, egyetemet végzettek.

Válaszolva a saját felvetésemre

Kikerekedve ennek a hosszú írásnak a végére, megnyugtatnék mindenkit, aki aggódik. Haza akarok menni. Nem mondom azt, hogy nem fogok kipróbálni más országokat, de nagy a valószínűsége annak, hogy nem fogok Kanadába költözni. A miértre a válasz egyszerű is meg nem is. Mert ha most azt mondom, hogy nem tetszik az, amit látok, a fentebb leírtak után lehet, lesznek, akik azt mondják majd, hogy elégedetlen vagyok. Nem vagyok. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, de bármennyire is legyen könnyű, egyszerű, nyugodt és anyagilag sokkal kiegyensúlyozottabb, mint otthon, akkor is az az otthon. 18-19 éves lehettem, amikor vehemensen készültem külföldre, mert reménytelennek láttam az otthonmaradást. De a dolgok másként alakultak, és bár most sem látom túl biztatónak, talán egy kicsivel jobban értem, hogy mi zajlik az országban, mégis arra vágyom, hogy a saját közösségem részeként valósítsak meg dolgokat. Azt sem mondom, hogy ez a pozitív hozzáállás netán nem fog változni néhány év gürizés és langyosvízben pancsolás után, de az nem a mai nap gondja. Voltak érdekes beszélgetéseim emberekkel, magyarországiakkal és erdélyiekkel egyaránt, akik pár évtizedes kanadai életet tudnak a hátuk mögött, és úgy gondolnak az óhazájukra, mint egy veszett ügyre, mint amit nem lehet megmenteni és nem is érdemes foglalkozni vele. Rendszerint ilyenkor olyan szintű dühbe gurultam, hogy az nem kis meglepetést váltott ki a beszélgetőpartnerből. Ezek a beszélgetések is hozzájárultak, ahhoz, hogy (1) az ilyen embereket felküldjem északra a hidegbe, (2) és rájöjjek arra, hogy nem veszett ügy, csak aki teheti, az lelép, mert úgy egyszerűbb. Persze a morális felelősségvállalásért és az áldozatért senki nem fog koronát tenni a fejünkre, de még szerencse, hogy nem ezért akarok hazamenni. Az azért mindenképp jó lenne, ha otthon tudnánk megkeresni ezt a pénzt, becsületes munkával, és akkor talán nem lenne ennyi magyar a határokon túl. Egy olyan országban, ahol a diverzitás ekkora, mindenkit elfogadnak, de közben mindenki arra koncentrál, hogy beolvadjon, kérdésként csak az marad, hogy hova is akarunk beolvadni valójában?!