A minap (írtam ezt március közepén) Las Vegasban lődörögtünk egy páran, érkezzenek ennek a kiruccanásnak a gondolatai.

Azt azért leszögezném, hogy Las Vegast nem magamtól találtam ki, két leányzó döntött úgy, hogy oda utazik, aztán addig csatlakozgattunk, hogy végül hatan mentünk. Soha nem vonzott a város, de azt mondtam, hogy ha ennyien megyünk, biztos jó lesz. És csak azért, hogy egy kicsit írjak ennek a Windsorban végzett munkának az árnyoldaláról is, el kell mondanom, hogy azért is döntöttem úgy, hogy elmegyek velük, mert sokat voltam egyedül, és öt nap Vegas a saját generációmmal igazi felüdülést jelentett.

A bűnök városa

Ha egy mondatban kéne összefoglalni az élményt, akkor csak annyit mondanék: Nem ez lesz az a város, ahova még egyszer visszamegyek. Vegas olyan volt számomra, mint egy rossz pszichedelikus álom keverve egy durva epilepsziás rohammal. Függetlenül ettől örülök, hogy elmentem, meghatározó élmény volt. A város, ami a szórakoztatóipar csúcsának tartja magát, kicsivel több, mint száz éves, de évszázadok ikonikus helyszínei találhatóak meg benne. Szóval aki nem látott még világot, és lehetőleg gyorsan és olcsóbban (ez csak vicc) akarja, az menjen Vegasba, mert az Eiffel toronnyal és Velencével kezdődően, piramisokon és görög isteneken át, New Yorkig utazhat. Természetesen ez a felsorolás nagyon foghíjas. Luxushotelek hegyén-hátán a sivatag közepén, ahol nyáron negyven fokos meleg van, de a szórakoztatás nem áll le. Milliók érkeznek oda évente, a Top 3 legnépszerűbb úticélok közé tartozik. Persze annak, akinek igazán van rá pénze. Mert itt nem csak arról beszélünk, hogy még az utolsó lebuj benzinkútban is lehet játszani. Ott jártunkkor állítólag nem is voltak sokan a városban, bár nekem ez a tömeg is elég volt. A döbbenet amúgy meg onnan jött, hogy mennyi szétcsúszott embert láttunk. Amikor ezt a várost valóban a „bűnökkel” asszociáljuk és az „ami Vegasban történik az ott is marad” elvvel érkezünk oda, azt hiszem, tényleg lehet beszélni egyfajta önkifordulásról. Ikonikus filmek színhelye a villogó fények fergetegében úszó város, és azt hiszem, az emberek ugyanazt várják tőle, mint amilyen képet a filmiparnak és a marketingnek köszönhetően felépítettek a fejükben. Alkohol, nők és férfiak, drogok, véget nem érő dorbézolás és zéró felelősségvállalás. A maximális elszakadás a való világtól. Kicsit olyan, mint otthon a farsang, csak erősebben villog és egész évben tart.

Lehet ez a leírás egy kicsit olyanra sikeredett, mintha részem lett volna egy „Másnaposok” jellegű kalandban. De nem volt.

A távolságok miatt sokat Ubereztünk, és kíváncsiságból majdnem mindegyik sofőrrel szóba elegyedtem. Mondanom sem kéne, hogy egyik sem volt amerikai-amerikai. Voltak kubaiak, oroszok, mexikóiak, afrikaiak, és egy cseh ürge. Jórészt onnan indítottam a beszélgetést, hogy a városban él-e, és szerinte milyen. Átlagban mind szeretnek ott élni, hiszen a saját országukhoz képest mindenük megvan, jól élnek. Egyedül a cseh sofőr mesélte el, hogy a város már nem ugyan az, mint ami volt 15 évvel ezelőtt, és nemrég vett egy negyven hektáros telket Arizonában, ahol egy luxus táborozó helyet akar indítani. De mindenekelőtt táborhelyet fog készíteni autista gyerekeknek, mert az ő fia is az, és az állam nem foglalkozik velük, annak ellenére, hogy egyre több az autista és Asperger szindrómával diagnosztizált gyerek. Elfogultságunkat bizonyítva azon gondolkodtunk kiszállás után, hogy ez volt az egyetlen sofőr, akivel volt miről beszélgetni. Bárhol kérdezték meg, hogy hova valósiak vagyunk, el kellett mondanunk, hogy az Európában van. Már ha nem kérdezték meg direkt, hogy spanyolok vagy franciák vagyunk-e (eskü, többen kérdezték). Volt, aki elmondta, hogy látszik rajtunk, hogy európaiak vagyunk, de gőze sincs, hogy hol van Magyarország (azzal már nem is próbálkoztunk, hogy Ukrajna vagy Románia). Nem baj, mondtuk.

De a Grand Canyon

Szerencsére ez az út nem csak Vegasról szólt. Merthogy ott a Grand Canyon egy köpésre, vagyis hittük mi, akik még mindig nem tudjuk igazán felfogni, hogy mit jelentenek ezen a földrészen a távolságok. A távolságok, amiket szárazföldi mérföldben mérnek és ezek bebarangolásához az autókba gallon-számra töltik az üzemanyagot. Már az is megér pár sort, hogy az autót úgy béreltük, hogy egy árva lélekkel nem találkoztunk vagy hallottuk a hangját. Ott az applikáció, kiválasztod az autót, kifizeted, elküldik az autó pontos helyének a címét, a parkolóban nyitva áll a kocsi. Beülsz, jön az üzenet a kóddal, ami a kulcsot tartalmazó dobozkát nyitja. S vitted az autót. Ilyen egyszerű és személytelen.

Visszatérve a Canyonhoz. Útközben sokáig volt olyan érzésem, hogy mindjárt kibújik egy indián a bokor mögül és lenyilaz minket. De ezek az indiánok már jórészt a Canyon „tulajdonosai”, a gyakran látogatott turistalátványosságok működtetői. Oda, ahova simán kisétálhatnál, ők kivisznek busszal, amiért fizethetsz 60 dollárt. Felvisznek helikopterrel, repülővel, vagy lóháton, bérelhetsz elektromos csónakot, és kanyaroghatsz egyet a Colorado folyón. Akinek nincs kaszinója Las Vegasban, annak ott a Grand Canyon, amit évente százezrek mennek meglátogatni, és persze a turisták többsége nem a belépőn fog spórolni. Gyönyörű példája annak, hogy hogyan lehet meggazdagodni a természet adta lehetőségekből.

Persze ez csak az egyik oldala. A Canyon fele vezető úton jócskán kocsikázik az ember az ilyen-olyan indián rezervátumokban. Számunkra teljesen furcsa városkép tárul az ember elé, farm hatása van az egésznek, de mégsem, mert túl közel vannak egymáshoz a messziről konténer-lakásoknak tűnő épületek. Sehol egy lélek, szellemváros hangulata van mindennek, mindegy, hogy milyen órában próbálkozol, üzlet nincs nyitva, a kaszinó persze igen, de ott sem láttunk senkit.

A kilátón az átlag turista jelenség uralkodik, kilépsz a buszból és az emberek ütik el egymást. Kár, hogy a képek készítése alatt végig háttal álltak a lényegnek. A kb. 50 személyből, akikkel a buszon osztoztunk, 5 perc elteltével már csak tízen üldögéltünk egy sziklán és bambultunk bele a mélységbe. Van ez így.

Összességében egy drága kirándulás volt, és semmi luxusra nem költöttünk. Veszítettem egy kaszinóban három dollárt, majd rögvest visszakértem a gépben maradt pénzem, mondván, ez nem az én napom, majd jövök még soha. Ha Vegasban nem próbáltam volna ki a Félkezű Rablót, akkor sehol máshol.

Ez a város semmiképp sem való azoknak, akiket nem vesz le a lábáról a fényűző álmennyezet. Egy próbát megér, lehet tetszeni fog, de először Kubát kell megnézni.

Kiss Anna, kultúratudomány alumna