…honnan jött az ötlet?

Lappföldre megyünk. Mikor is fogalmazódott meg bennem az, hogy jó lenne ellátogatni messzi földre? Már a projekt[1] kezdete óta volt róla szó, viszont én soha nem gondoltam ezt ilyen valósnak, hiszen Lappföld nem itt van egy lépésre – vagy ahogy Moldvában mondanánk: a szomszéd faluban. Akkoriban ismerkedtem meg más őshonos kisebbségekkel és a moldvai magyar oktatási programhoz hasonló kezdeményezésekkel és kutatásukkal: például az alaszkai Yup'ik nyelvet és kultúrát támogató speciális projekttel. El is gondolkodtam azon, hogy nálunk Moldvában is lehetne más oktatási kísérletekről tanulni és hasonló kreatív módszereket kipróbálni.

Amikor először erről beszéltünk ezekről, nem igazán értettem, hogy miért is fontos megismerkedni más nyelvi programokkal, oktatási rendszerekkel, más kultúrákkal. De ahogy telt múlt az idő, és többször látogattam el Jyvaskyläbe, egyre jobban piszkált a kíváncsiság, hogy mi lehet még északabbra. Elkezdtem olvasgatni, hogy kik is élnek ott, mivel foglalkoznak. Képeket nézegettem az interneten az ottani területekről. De még mindig nem tudtam átfogó képet kapni, hogy miben mások, esetleg sikeresebbek ők, mint mi, vagy, hogy valóban egy finnországi kisebbség nyelvi programja miben lehetne nekem segítségemre?

Nem is olyan régen szóba került megint az, hogy elmennénk meglátogatni egy-két számi iskolát, és hogy mit szólok hozzá? Hát mit is mondanék, azon kívül, hogy nagyon izgalmasnak tartom az odautazást, és alig várom már, hogy odautazhassak. A kíváncsiságom nem csak turisztikai célzatú volt, hiszen már nagyon sokat olvastam különböző oldalokon a számi oktatásról, óvodákról, nyelvi revitalizációról, a számi parlamentről stb. Egyre jobban kezdett érdekelni a kultúrájuk, az életmódjuk, az iskoláik és minden, ami ott történik.

Odajutni nem olyan egyszerű, mint amennyire én gondoltam.

A Kolozsvárról Budapestre vonattal, Budapestről pedig a Helsinkibe, majd onnan Jyväskyläbe repülővel tettem meg az utat. Eddig semmi izgalmas nem történt, csak a szokásos reptéri gyúródások, szaladgálások, beszállás előtti rohangálások. Megérkezve az ismerős terepre elfoglaltam a szállásom a megszokott kedves finn családnál, akik már többször fogadtak magukhoz. Mindez egy nap alatt történt, egy nap alatt már északon vagyok — gondoltam én magamban. Na, de igazából csak innen kezdődött az igazán izgalmas utazásom.

Kora hajnalban útnak indultunk — még szinte a nap sem sütött. A modern technológia adta lehetőségekkel igen bőségesen éltünk, hiszen meg tudtuk saccolni, hogy minden megállással együtt kb. mikor érkeznénk meg „Számiföldre” (ezt a kifejezést a finnországi Lappföld ezen „északi” területeire kezdtük el használni, ahol a számik önrendelkezési joggal bírnak).

Számiföldön a településnevek az útjelző táblákon számi nyelven is megjelennek.

Egészen Ouluig nem mondhatom, hogy volt valami izgalmas a hosszú egyenes utakon és a gyönyörű erdőkön kívül. Az első szakasz „csupán” 400 km lehetett. Itt volt az első nagyobb megállásunk, amikor megállapítottam, hogy nyáron sem barnulnak le az emberek, és az augusztusi szelek itt, északon talán hűvösebbek, mint Pusztinában novemberben.

Sokat nem időztünk utazásunk során, hiszen még messze jártunk a kitűzött céltól. Nézelődve, finn zenét hallgatva haladtunk. A második megállásunk Rovaniemiben volt, amely mondhatjuk, hogy utolsó nagyobb város Számiföld előtt. Ebédidőre megérkeztünk, jól megéhezve gondoltuk, hogy megkóstoljuk az ízes finn ételeket. Nem lepődtünk meg azon, hogy a választék halételekből és rénszarvasfogásokból állt, hiszen gondoltuk, hogy nem túróscsuszát vagy savanyú csorbát fogunk itt találni. És hát nem maradhatott el a szokásos finn kávé sem, hisz nem telhet el egy nap anélkül, hogy többször meg ne innánk egy kávét.

Meglátogattuk a Télapót

Ha már erre járunk, akkor vegyük csak elő a bakancslistát, és nézzük meg, rajta van-e a Télapó meglátogatása? Úgy gondolom, minden ember gyerekkorában azt kívánta legalább egyszer: bárcsak találkozna a télapóval, a Mikulással.

Meg is érkeztünk. Jelzem, hogy augusztus 26-án vagyunk. Karácsonyi zene, díszek, Mikulás fejek, és szinte a mézes pogácsa illatát is érezni lehetett. Több ajtó volt nyitva, de hát a gyermek lelkem tudta, hogy nem az első ajtón kell bemenni, hogy ha találkozni akarok a nagy Ő-vel. Nem is beszélve a titkos kamra belépési díjáról, ami természetesen nincs kiírva sehol, így az ember jó nyugodtan besétál, találkozzon gyerekkori álmaiban megjelenő Mikulással és még képet is készíttessen vele. Szólt a zene itt is, sötét volt és csak egy kis ösvény vezetett egy nagy titkos kamra fele, ahol üldögélt az Öreg. Láss csodát! Ez az Öreg megkérdezte, honnan érkeztem és hova tartok. Tudta, hol van Moldva, és még Bákó megyét is be tudta azonosítani. Beszélgetésünk során felmerült az is, hogy kellene egy bizonyíték, hogy ott jártunk.

- Őfelsége megengedné, hogy megörökítsük ezt a nemes találkozást?

- Na, még jó, hogy igen.

Fel is volt ám erre készülve, még saját fényképésze is volt, aki két kattintással megörökítette találkozásunkat. Miért ne? Haladva kifele az épületből felajánlották, hogy e becses kép kinyomtatásra is kerül, de hogy mennyiért, azt inkább nem írom le. Mindenesetre azaz egy fénykép megérdemli, hogy keretbe kerüljön, és ne lepje a por valamelyik polcon. Úgy gondoltuk aztán, hogy már ideje lenne tovább haladni, hisz még kb. 300-400 km van előttünk és az idő sem igazán biztató. Egyik pillanatban szép fényesen sütött a nap, másik pillanatban meg zuhogott az eső.

Bizonyíték a találkozásról

Első találkozásom a rénszarvasokkal

A nagyon unalmas hosszú utcák bizonyára kihozzák az emberből az álmosságot és egy idő után csak arra ébredtem, hogy mellettem az autóban felkiáltanak, hogy nézd ott egy rénszarvas. Na, gondoltam ám magamban, hogy lány létemre fognak itt engem ugratni ezzel, hogy ezen az úton tényleg járnak a rénszarvasok. Nem ugratás volt: bizonyára máskor sem volt ritka a rénszarvas az úton, és az is elég gyakran előfordul, hogy meg kell állni azért, mert a rénszarvasok csordában közlekednek a betonút közepén. Arról nem is beszélve, hogy egyre gyakrabban jelentek meg rénszarvasra figyelmeztető táblák az út szélén. Nagyon közeledtünk már a célhoz, és egyre többen voltak, egyre többször meg kellett állni, egyre lassabban kellett haladni, ahhoz, hogy biztonságban közlekedjünk. Kb. 40 kilométerre tartottunk a célállomástól, és nem hittem a szememnek, amikor a falusi bicikliúton két kecses rénszarvas sétált a haladási iránnyal szembe. A bátorságom még nem elég, hogy nagyon közel menjek ám hozzájuk, hiszen a méretük, túlzás nélkül, kétszerese az enyémnek. De azért így is megközelítettem őket annyira, hogy szembenézzek velük, és ők meg ügyesen, mozdulatlanul beálljanak egy fényképre.

A két kultúra találkozása

Célállomáson vagyunk

Nem győztem fényképezni a rénszarvasokat az úton. Kihangsúlyoznám, hogy már megérkeztünk a célállomásra, egy kis faluba, amely kb. 1000 km/re található Jyvaskylätől és kb. 11 óra alatt lehet odaérni (a megállásokkal inkább 16 óráig tartott az utazásunk). Őszintén elmondom, hogy azt hittem, a világ végére megyünk, ahol csak tavakat, erdőket, rénszarvasokat, faházakat fogok látni és kis manókat fogok hallani ismeretlen nyelvet beszélni, amiből egy szót sem fogok érteni. Bizony, olyan is volt megérkezni Számiföldre, olyan, mintha egy teljesen más világ fogadott volna minket ott, manók nélkül.

Kilátás.

Röviden ennyi az utazásról. Jön a következő hamarosan.

[1] Dr. Petteri Laihonen 2016 júniusától kutatja a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot a Finn Akadémia ötéves (2016—2021) finanszírozásának támogatásával. A kutatásban pusztinai születésűként és néprajzos hallgatóként asszisztensi munkát végeztem. Munkám részeként többször ellátogattam Finnországba a Jyväskyläi Egyetemre, ahol a moldvai csángómagyar kultúrát is képviseltem, bemutattam. A projektről lásd még: http://urn.fi/URN:NBN:fi:jyu-201901031055

Szöveg és fotók:

Tímár Karina