Talán már tudjátok, de ha nem: ezen a nyáron három hónapon keresztül a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, a Skanzenben gyakorlatoztam. Ottlétem alatt a legtöbb időt a Közönségszolgálati Osztályon töltöttem, és úgy tűnik, sikerült annyira beilleszkednem, hogy engem küldtek az osztályról a Robog a Skanzen elnevezésű körútra.
Mit is kell tudni erről a programról? Röviden: a Skanzen munkatársai visszamennek azokra a településekre, ahonnan épületük van, és az ott gyűjtött anyagot jelképesen visszaadják egy pendrive-on, mindezt egy az intézmény színeire festett Robur busz kíséretében, ami kiállítótérként is funkcionált, hiszen minden településről egy műtárgyat is visznek, amit itt állítanak ki.
Szeptember 10-13. között a Kisalföld tájegység második része következett, pontosabban Jánossomorja, Rábcakapi, Mosonszentmiklós, Ásványráró, Nyúl és Táp települések. Többnyire négyfős delegáció megy: az adott tájegységfelelős muzeológus, egy múzeumpedagógus, egy kommunikációs és egy közönségszolgálatos. A feladat az, hogy rögzítsük a beszélgetéseket, meséljünk a múzeumról, válaszoljunk a kérdésekre, esetleg mi is kérdezzünk, illetve fotókkal is dokumentáljuk az egészet. Mi csak hárman mentünk: Márti, a tájegységfelelős, Varsány a múzempedagógusoktól, és én a közönségszolgálatról, továbbá a Robur vezetője János és a felesége Vera.
Az én feladatom nem volt nehéz, felvettem diktafonnal a beszélgetéseket, illetve jegyzeteltem közben, esetleg ha gyerekek jöttek, adtam nekik egy táblagépet, amelyre előre le volt töltve a Skanzen egyik játékapplikációja.
Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy előadást, amely a végén szabad beszélgetésbe megy át, ahol az emberek megvitatják azt, hogy kit ismernek fel a képeken, milyen épületeket, netán az időseknek eszébe jut a gyerekkoruk és arról kezdenek el mesélni, a többiek pedig csatlakoznak, néha csendben, bólogatva, néha túlkiabálva egymást, és ez minden településen más.
Ez a program nem csak nekem volt új, hanem a település lakóinak is. Volt, ahol nehezteltek ránk eleinte, mert az adott épület elkerült az eredeti helyéről, volt, ahol közömbösen fogadtak, és volt, ahol lelkesedéssel, mert büszkék voltak arra, hogy az ő épületük került be a Skanzenbe. Bármelyik is volt a kiindulópont, a vége mindig egy jó beszélgetés lett, néha vitatkozás, erőfitogtatás, hogy ki ismeri jobban a saját települését.
Nem az volt a célunk, hogy egy bizonyos mederbe tereljük a beszélgetést, hanem hagytuk azt kibontakozni és más vizekre terelődni. Az tény, hogy mindenkinek tanulságos volt: nekünk, mert olyan információkat tudtunk meg az épületekről és a településekről, amiket nem tudtunk eddig (én biztosan nem tudtam), például hogyan került el a nyúli prés Nyúlról a múzeumba. Mint kiderült, a korabeli téesz Győrbe vitte, onnan kerülhetett a Skanzenbe, a település lakóinak meg fogalma se volt róla, mindezt az akkori gyűjtés fotói alapján rakták össze a nyúliak. Másik érdekesség a településről, hogy kb. 250 löszpincéjük van, ezeket a pincéket pedig nem kellett kitéglázni, mert a penész, ami a bor érleléséhez elengedhetetlen, tökéletesen megtelepszik a löszfalon is. A filoxéra okozta elszegényedés miatt a helyiek ún. partlakásokat vájtak közvetlenül a löszfalba, ahol néhol egész családok is eléltek. Egy ilyen partlakás szoba-konyha-kamra szerkezetű, bár a Győrbe és Amerikába való kivándorlás után ezeket a partlakásokat betemették, mert egy nehéz korszaknak a jelképe volt, amit szerettek volna elfelejteni. Ma már csak egy ilyen van a településen.
Kép forrása: nyul.hu
A legfurcsább az egészben talán az volt, hogy a Skanzen teljes jogú munkatársaként kezeltek, bemutattak engem is mindenkinek, fel is kellett álljak hozzá (miután Márti felszólított, hogy tegyem meg, mert nem látnak). Egyszer megszólítottak, hogy hölgyem és körülnéztem, hogy kit kereshetnek, aztán láttam, hogy csak én vagyok ott. :)
A jövőmre nézve igencsak hasznos volt kipróbálni, milyen érzés szakmabeliként, felelősséggel bíró szakemberként dolgozni.
Turuckó Bea
néprajz szak, III. év
