Ha őszinte akarok lenni magammal és mindenkivel, akkor el kell árulnom, hogy bár sokáig nyomást éreztem a sorozat mihamarabbi befejezése tekintetében, így július közepén, újraolvasva a megszületett két változatot, arra a konklúzióra jutottam, hogy biztos mindennek megvan az ideje. És ha még őszintébb akarok lenni, akkor nagyon vicces volt átfutni a több mint egy hónapja íródott szövegeket. Szépen kikerekedett a kontraszt, rájöttem arra, hogy egy hónapja még nem tudott úgy szájba vágni a román valóság, ahogy most, és talán elfogadóbb lettem Kanadával szemben az elmúlt egy hónapban. Sőt, egy kicsit meg is sajnáltam szegényt a szelektív hulladékgyűjtő rendszerével együtt. Az is fontos része a történetnek, hogy a beszámolóm elakadt akkor, amikor a windsori magyar közösségről kezdtem írni. Nagy kérdés volt, hogy mit írjak meg és mit ne, hogyan maradjon mégis reális a kép, többnyire objektív, de azért mégis kicsit szubjektív, hisz a saját tapasztalataimról írok, kiket fogok majd megbántani vele, és egyáltalán szolgál-e bármiféle nemes célt az, amikor paraszt módon a másik képébe toljuk a véleményünk és megmondjuk a tutit. Tudom, nem csak így lehet.

Végül lecsillapodtak a dolgok körülöttem és részben bennem is, eldöntöttem, hogy elengedem az előzetes elvárásaim a végkifejlet megfogalmazásával kapcsolatban. Szóval íme.

Kanada  nagyon összetett élmény volt. Szembesülni az ottani világgal, közben meg aktívan mozogni helyi magyarok között, megérteni őket, akaratlanul is értelmezni őket, nem volt egyszerű feladat. Elég gyorsan megfogalmazódott bennem, hogy nem tetszik Kanada. Sokáig nem tudtam megérvelni, de éreztem, hogy nem az a hely, ahol többet élnék a kelleténél. Ma valahogy úgy fogalmaznék, hogy Kanada egy olyan ország, ahol filter kerül mindenre, és mindenkire. Az elején tetszik, mert szép. A Canada Service-nél a kb. velem egykorú lány kedves, és nem döf, mint itthon a kommunista nénik a lakosságnyilvántartóban. Vannak autópályák. Akadálymentesített bejáratok a bankokban. Az orvos nem vesz el borítékot. A fogorvosok nagyon gyengék és drágák. A kaszinóban ingyenes a fogyasztás, amikor játszol. A kaszinó a legnagyobb közösségi tér a városban. Évente egy rakat koncertet szerveznek, és a klubtagok ingyen kapnak rá jegyet. 18 év alatt nem fogyaszthatsz alkoholt, de a marihuána legális. A boltokban sok a szép zöldség, gyümölcs. Az egészben vásárolt csirke elkészítve olyan állagot vesz fel, mint a McDonald’s Chicken Nuggets-e – időnként hányingered lehet tőle. Sok embernek van szép, nagy háza. Sok embernek van szép, nagy bankkölcsöne. A belvárosban hemzsegnek a hajléktalanok. A belváros egy utca. Egy. Windsor legszebb része Detroit. Szelektíven gyűjtik a hulladékot. A gond csak az, hogy túl sok hulladékot termelnek. És ha nagyon belemerülnék a felsorolásba, akkor elszállna velem a ló, és lehet, megírnám ugyan azt a szöveget, mint egy hónapja, szóval megállok. A konklúzióm csak annyi, hogy az, aki meg akar győzni arról, hogy Kanada vagy az Egyesült Államok a lehetőségek országa, ott bármi és bárki lehetsz, az térdepeljen egy órán keresztül kukoricán, és közben nézze online, hogy mi zajlik a kontinensen, mert már ilyet is lehet.

Kanada a befogadottak országa. Befogadottnak lenni azt jelenti, hogy papírod van arról, hogy az országban tartózkodhatsz, van egészségügyi biztosításod, ha szükséged van rá, segélyed. Tehát megvan mindened, ami alapvető szükségletnek számít. Nekem is megvolt a munkavállalói engedélyem, az egészségügyi biztosításom, a fizetésem, sőt lakásom is. Indulásnak pedig a munka miatt megkaptam az első közösséget is, még keresgélni sem kellett. Mondhatni minden a fenekem alá volt téve. Kanada mindenkié lehet, tehát valójában a senkié. Többszáz nemzet gyűlt össze az országba az évszázadok során, akik mind ugyanazok a szabályok szerint játszanak, be akarnak olvadni, bár nem tiszta, hogy mibe is. Mindemelett pedig a nagy számban lévő közösségek az ilyen-olyan kultúrközpontokon keresztül próbálják rávenni az emigráló-félben lévő családot, hogy azért csak tanuljon meg a gyerek lengyelül, olaszul, magyarul. Sokáig gondolkodtam azon, hogy ki, mitől lesz kanadai, milyen a tiszta kanadai identitás, egyáltalán létezik-e ilyen?! Számos beszélgetésemnek volt ez a témája, és valahogy mindig oda keveredtünk ki, hogy kanadai kanadai nincs – esetleg elenyésző számban –, viszont kanadai olasz, kanadai indiai, kanadai magyar van. Ha szinte mindenki emlékszik arra, hogy a szülei honnan érkeztek arra a földrészre, akkor ki mihez igazodott? Ha én erdélyi magyarként fogom magam, és elköltözöm Németországba, akkor a nyelven felül kb. be tudom lőni, hogy milyen kulturális keretek közé kellene beilleszkednem (és itt most nem az asszimilációt értem ez alatt). Tudom, attól, hogy Kanada nem rendelkezik olyan típusú történeti és kulturális háttérrel, mint ahogyan azt európaiként megszokhattuk – számomra pedig ez lehet teljességgel furcsa –, ettől függetlenül nem mondhatjuk azt, hogy ne lennének kulturálisan meghatározott, az egész nemzetre vonatkozó aspektusok, amelyek identitásformálók lehetnének, és ebből adódóan kijelölhetnének egy szintet, amihez igazodni lehet. Az én gondom ezzel a kijelölt szinttel van. Ha csak azt üti, hogy legyen nagy házam, két autóm, lakmározzak nagyokat a gyenge minőségű kajákból, kaszinózzak és eljárjak a magyar házba töltöttkáposztát enni, amikor hiányzik a haza, akkor lehet, megleszek itthon is. Nyilván ez a legszemélyesebb vonal, amire terelhettem ezt a beszámolót, és mert nekem nem ilyen elképzeléseim vannak a saját életem tekintetében, igyekszem nem ítélkezni azok felett, akik ilyen és ehhez hasonló célkitűzésekkel operálnak. Ezzel nincs semmi baj, csak nekem nem tetszik.

Nyilván gyerekes lenne mindent csak a kanadai társadalom nyakába varrni, hiszen én voltam az, akinek nem feleltek meg dolgok, ennek meg oda-vissza vannak fontos részei. Az is egyértelmű, hogy azok a szocializációs képességek, amelyeknek a birtokában vagyok, nem biztos, hogy kompatibilisek azzal, amihez odakint szoktak az emberek. Azt is mondhatjuk, hogy mind olyan részeit emeltem ki a kanadai társadalom működésének, amelyek szöges ellentéte az itthoninak, így érthető módon feltevődhet a kérdés, hogy „jó, de ami itthon van, az oké”? Nem, nem az. Én csak láttam, hogy milyen túlesni a ló másik oldalára. Míg verjük a mellünket, hogy erdélyi magyarok vagyunk, addig ott már nem számít, hogy ki mi. Nem tudunk szelektíven hulladékot gyűjteni, de ott annyira odafigyelnek erre, hogy közben tízszer annyi szemetet termelnek, de a lelkiismeretük teljesen tiszta, mert „ők megtettek minden tőlük telhetőt”.

Kanada univerzalizálta az embert: megadott neki mindent, amire csak a szíve vágyott, cserébe pedig csak egyet kért – minden mást. Nekem ezzel a tudattal volt nehéz szembe nézni, és ennek az elvárásnak nem tudtam eleget tenni. Nem azért, mert akkora magyar lennék, és azért sem, mert felsőbbrendűnek érzem magam amiatt, hogy nem a kivándorlást választottam. Hanem mert egyszerűen úgy hiszem, az életem szólhat többről, mintsem amit az az ország adhat, de szólhat többről annál is, amit Románia ad. Hogy ezt a többletet hol akarom megtalálni, esetleg kamatoztatni, az egy nagyon jó kérdés. Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem Kanadában.

*

Ez a csonkán kerek történet ugyanolyan gyorsan zárult le, mint ahogyan kezdődött. A Kőrösi Csoma Sándor Program koordinátorai 2019 augusztusa végén hívtak fel, hogy mégis lenne egy hely Kanadába. Egy napom volt eldönteni, hogy vállalom-e. A volt munkahelyem raktárhelyiségéből hívtam fel sírva az anyukámat, hogy összejött. Egy szűk hónapom volt felkészülni, és abban a pillanatban, ahogy kézhez kaptam minden szükséges iratot, az óra olyan gyorsan ketyegett, hogy csak kapkodtam a fejem. Pikk-pakk a torontói járaton ültem.

A hazaút is ilyen volt, annyi különbséggel, hogy kevesebb, mint 48 óra alatt kellett összepakolnom az eltelt fél évet. Már érezni lehetett Kanadában is, hogy a járvány megérkezett, de az utolsó hetemen még a kollégáimat győzködtem arról, hogy a New York-i kirándulást csak nem kéne lemondjuk. Trump bácsi megoldotta a dilemmánkat, amikor lezárta az USA határait. Attól a pillanattól kezdve már csak arra vártunk, hogy megkapjuk a hazahívó leveleket. Hosszú volt az a hétvége. Végül kedd délben megkaptuk az államtitkárság levelét, amelyben felszólítottak mindenkit, hogy a lehető legközelebbi járattal utazzunk haza. Az Air Canada már várakozásra sem tett, csak egyszerűen bemondták a kagylóba, hogy nem tudják felvenni a telefont, túlterheltek, oldjuk meg a problémánkat a webes felhasználóinkban. Utolsó percen vettem egy teljesen új jegyet a Turkish Airlines-tól 700 dollárért, és még olcsón megúsztam. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyi mindent akartam még csinálni, mi maradt ki ebből a kalandból. Akkor kellett elmennem bőröndöt vásárolni, mert nem fértem be abba, amivel mentem. Szinte senkitől sem tudtam elbúcsúzni. Egyáltalán nem így képzeltem a távozást. Másnap este már Torontóban voltam a reptéren, ahol már akkor mindenki maszkkal és kesztyűvel mászkált. Tíz óra múlva Isztambulban vártam gombóccal a gyomromban, hogy kiírják a kapum számát. Féltem, hogy mint annyi járatot, az enyémet is törölni fogják. A b. opció a Tarom bukaresti járata volt, nem érdekelt, csak legyek az országban. A kolozsvári reptéren a várt fejetlenség uralkodott. Két hölgyemény várta az utasokat tetőtől talpig védőfelszerelésbe bugyolálva, de ugyanazokat az írószereket osztották ki mindenkinek, fertőtlenítés nélkül. Egy formanyomtatványt töltöttem ki, amibe azt is írhattam volna, hogy Timbuktuból érkezem. Az sem foglalkoztatta különösebben őket, hogy a reptérről hogyan jutok el a házi börtönömbe.

Teljesen szürreális élmény volt megérkezni Kolozsvárra. Fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok, pedig az Uber átrepített az egész városon. Ezt követően a 10. emeletről hallgattam a rendőrautókból zengő román himnuszt, amitől nem lettem sem nyugodtabb, sem derűlátóbb. Ha valamit mindenképp megtanultam ebből az esetből az az, hogy tényleg ne hagyjak semmit a következő napra. Ha egy lehetőségem van megtenni valamit ma, akkor azt ne pazaroljam el, mert a holnap sokkal vékonyabb lécen mozog, mint azt sokszor gondolnánk.

*

Az viszont nagy tény, hogy hálás vagyok azért, hogy ott lehettem, hálás vagyok azért a néhány emberért, akik szebbé tették a napjaim, és hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített ehhez a tapasztalathoz. Hálás vagyok a barátaimnak és a szüleimnek, hogy itthonról tartották bennem a lelket, amikor már úgy tűnt, hogy hazajövök korona nélkül is.

És köszönöm a Magyar Néprajz és Antropológia Intézetnek, hogy platformot adott a gondolataimnak.