A trianoni békediktátum aláírásának centenáriuma számos külhoni, illetve anyaországi megemlékező ünnepséget hívott életre az összetartozás jegyében. Az élet úgy hozta, hogy aktív részese lehettem egy olyan rendhagyó lovas zarándoklatnak, amelynek célja a történelmi Magyarország határának bejárása, jelképes megerősítése, összekapcsolása, és a magyar emberek összetartozásának a hirdetése volt.

Az eredeti terv szerint a csapatok stafétaszerűen lovagolták volna körbe a Kárpát-medencét, viszont a vírushelyzet miatt, egyszerre indulva, ki-ki a saját országán belül járta be a történelmi határ vonalát. Összesen nyolc csapat indult el, ebből a miénk Észak-Erdély keleti határvonalát járta be, a Kelemen-, a Radnai-, és a Máramarosi-havasokat átszelve. Utunk Úz-völgyéből indult 2020. augusztus 3-án, melyet egy ökomenikus istentisztelet előzött meg. A zarándoklat útvonala során több mint félszáz településen haladtunk keresztül, melyek közül néhány csak halványan jelenik meg a térképen. 22 nap után érkeztünk meg végső célunkra, Tiszalonkára, onnan pedig Nagybocskóra, ahol a Tisza két oldalán állva kötöttük össze rituálisan az útjainkat a kárpátaljai csapattal.

Csapatunkról

Vezetőink tapasztalt emberek mind a lovas, mind a mindennapi életben. Eördögh András anyaországi barátunk, a kunfakó ló kitenyésztője, már számtalan lovasúton vett részt. Legutóbb 2006-ban, akkori csapatával teljes egészében megkerülte a történelmi Magyarország országhatárát, több mint 4000 km-t lovagolt. Ezen út során találkoztak Kincses Kálmánnal, székelyszenterzsébeti lelkipásztorral, akivel már azóta több közös útvonalat mondhatnak magukénak. Ők vezették, lelkesítették a többnyire három-, ötnaponta cserélődő ifjú zarándokokat.

Kunfakó csapatunk kezdetben öt lóból állt, amihez az utolsó hétre csatlakozott egy újabb jószág. Olyan a zarándokok kapcsolata, összetétele, mint egy láncé, ha elszakad egy szem, az kettéoszlik, megtörik a csapat. Haladni pedig csak együtt lehet. Szellemiségében az ember az embernek háttársa, a ló a lovasnak és lovas a lónak is. Amennyiben fárad, sérül egy ló, gyalogolni kell, ha valaki gyalogol, az egész csapat gyalogol.

A csapatot egy ún. szükséges rossz, egy terepjáró is kísérte, ami ugyanakkor a gyerekek végett jó szolgálatot tett. Ennek a kísérő autónak a vezetésére kért fel elsőként Kálmán, de végül nem csak a sofőr szerepét töltöttem be – ami azt illeti, az offroadozást mint vezetési élményt kipipálhatom – hanem jó pár napot lovagoltam, kisebb balesetek, kimerültség miatt felváltottam az embereket.

Tapasztalatok, nehézségek

A három hét során leginkább a szabadban táboroztunk, bepillantást nyerhettünk, hogy milyen rövid ideig a teremtett világ közelségében élni, így megtapasztalhattuk, hogy mennyire parányiak és gyengék vagyunk a természettel szemben. Átlagosan heti egy pihenőnapot tartottunk, ami jót tett a csapatnak és a lovaknak is. A mindennapok részei voltak a rövid áhítatok. Itt útravaló gondolatokat kaptunk, továbbá az esetleges problémákat beszéltük át.

A kísérő autó megléte nagy segítség volt, mivel így könnyített málhával lehetett haladni, ugyanis a csomagok jelentős részét az autó szállította. Ám sok fejtörést okozott a lovasokkal való közös pontra érkezés. Sok esetben nem lehetett ott elmenni autóval, ahol lóval igen, illetve úttalan utakon, hegyre fel, szerpentinen bármikor megtörténhetett, hogy egy váratlan akadály miatt vissza kellett tolatni akár több száz métert is. Térerő hiányában, a semmiben keresgélve, ez nagyobb fejtörést okozott, mint felmálházni teljesen: tehát sátor, derékalj, esőálló kabát, meleg ruha. Így bárhol éri a csapatot az este, illetve kifáradnak, ha van alkalmas hely a táborozásra, csak megállnak, és minden kéznél van. Minden nap egy közös pontot próbáltunk megcélozni, egy összkomfortos helyet, értsd: patakpart, lovaknak kipányvázva elegendő hely és jó fű, valamint nekünk egy kis fekhely. Ezeket a rögtönzött szállásokat igyekezett az autós csapat a kijelölt célpontokhoz közel, 3–5 km-es körzetben megkeresni és kész táborral várni a lovasokat, vagy épp fordítva.

De olyan váratlan akadályokkal is szembe kellett néznünk, mint a lólopás. Harmadik napon lovon ültem, makacs jószág volt, de a nap végére összebarátkoztunk. Az addigra már rutinná vált esti teendőinket elvégezve mindenki elaludt, én a tűz mellett pihenve, a szabad ég alatt figyeltem a lovakat. Az éjszaka közepén mocorgást észleltem, és csakhamar rájöttem, hogy ellopták az újdonsült barátomat és a patakmederben vezetik. Fütyülni kezdtem, mire mások is felébredtek és nyugtázták, hogy elvitték egy lovunkat. Arany, a ménesi ösztönének és a hívásnak köszönhetően, kiszakította magát az elrablója markai közül és visszavágtatott társai közé. Ettől az éjszakától kezdve a csapat minden tagja őrséget vállalt, két óránként váltottuk egymást, tápláltuk a tüzet és figyeltük lovainkat.

Tájékozódás

A tájékozódásban nagy szerepet töltöttek be a hagyományos papírtérképek mellett a telefonos, offline is elérhető térképek, mint a Guru maps, Maps.me, illetve a papírtérképek úgymond elektronikus formája, a Munţii Noştri. A tapasztalat azt mutatta, hogy nem volt elegendő egy helyről informálódni, minden megtervezett napnál több térképet vetettünk össze, illetve mindig kerestük a – magunk között csak „nyelvként” emlegetett – „megmondó embert”. Hiszen ki ismerné jobban az adott helységet, mint a helybéliek, kiváltképp a fakitermelők, pásztorok?! Autóstól ilyenkor nem érdemes tájékozódást kérni, sok esetben már a falusiaktól sem, mivel nem használják, nem járják a földutakat, rendszerint a közutakra irányítottak volna minket. Valószínűleg a lótartás visszaszorulásával párhuzamosan kiveszett a köztudatból, hogy mely utak járhatóak lóval, illetve melyek nem.

A turistajelzéseket illetően a térképen jelölt utak, illetve turista utak nem mindig fedték a valóságot: olykor már nem létező utakat jelöltek, esetenként pedig olyan útvonalon haladtunk, ami a térképen egyáltalán nem található. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezen a határvidéken a turistautak elsősorban az autós kirándulóknak vannak kiépítve. A túrázni vágyók kiszállnak „A” pontban, elmennek „B”-ig, aztán visszasétálnak újból „A”-ba és visszaülnek az autóikba. Vagyis sok esetben nincsen folytonossága ezeknek az utaknak, valamint szertelenül vannak felfestve a jelzések: egyszer tíz méterenként, aztán egy kilométerig semmi. Eltévelyedett utazóként az sem nagy segítség, ha van előttünk egy domborzati térkép, ami mindent jelöl, csak épp azt nem, hogy mi hol állunk. Egy konkrét példa talán jól szemlélteti az imént leírtakat.

A Szucsáva megyei Gura Lala nevű aprócska „településről” – ami tulajdonképpen áfonyaszedő emberek nyári szállásának helye – szerettünk volna eljutni egy letérőhöz, szintén egy hasonló, településnek alig mondható helyre, Şesuri-ba. Ez az útvonal autóval a 18-as nemzetközi úton négy km, körülbelül öt perc. Út hiányában korábban is haladtunk ezen a 18-as úton, gyorsan elszáguldó kamionkaravánok mellett, és elég rossz tapasztalatokat szereztünk az autóvezetők vezetési szokásaival, modorával kapcsolatosan, ezért igyekeztük elkerülni az ilyen utakat. Előre kinéztük a térképeken az útvonalat, ami egyértelműnek és könnyű terepnek tűnt, viszont ez a röpke négy km nekünk egy teljes napi járásba telt, és még nem is koronázta siker: délben a céltól 2,1 km-re voltunk.

Aznap közel negyven km-t tettünk meg, mindezt 1000–1300 méteren, szintemelkedésekkel tarkítva, a terepviszonyok miatt javarészt gyalog. A szakasz során hétszer fordultunk vissza, az összes lehetséges útvonalat megpróbáltuk. Az erdőn átvágni többszöri próbálkozás után is lehetetlennek bizonyult, gyalog is, a sűrű lombok miatt nem sütött be a fény, az ágak mindent behálóztak, hiányzott az aljnövényzet. A térkép alapján megcélzott, kiútnak tűnő két lehetséges útvonal – amint később kiderült – két vízmosáshoz vezettet. Mindkettőn elindultunk, de életveszélyesnek ítéltük meg – az odavezető úton az ingoványos talaj miatt süllyedtek a lovaink –, ezért vissza kellett fordulnunk. Mondanom sem kell, hogy ez volt talán a zarándoklat mélypontja. Ennyi kilométerrel mögöttünk majdnem vissza kellett térni a reggeli kiinduló ponthoz. Végül autós kísérettel az általunk „fekete báránynak” tartott 18-as úton tettük meg ezt a rövid távot.

Ember és ember találkozása

Lóháton az ember az emberrel találkozik, egy őszintébb felajánlást kap, a befogadó pedig nem anyagi vonzatot remél. Utunk során néha furcsán néztek ránk, nem tudtak hová tenni. A legmegtévesztőbb talán az volt, hogy a lovast nem lehet azonnal beskatulyázni, ellentétben az autóssal: amikor valaki megjelenik egy autóval, már társítunk hozzá – ha olykor tévesen is – egy társadalmi hovatartozást. A lovon bárki ülhet: egy nincstelen, egy magas tisztségbeli, vagy sorolhatnám. Sokat lovagoltunk a régi határvonalat tartva. Szinte végig román emberek nyújtottak útmutatást, hívtak be akár saját portájukra, szállást kínálva, étellel megvendégelve. A közös nyelv ismerete és használata megépítette azt a hidat, amelyen keresztül ismereteket szereztünk egymásról és kedves, segítőkész embereket ismerhettünk meg.

***

Utunk során az egész csapat bizonyított, mindenki tisztességgel végigjárta a közös, illetve a saját útját, még akkor is, ha néha vízmosásban, sziklák közt, hegyre fel-le könnyeivel küszködött a fáradtságtól. Bátran állíthatom, hogy mindnyájunknak lelki feltöltődés volt ez a zarándoklat. Meglátni, hogy mi van a „végeken”, állni a Radnai-hágó lövészárkaiban ezek különös élmények és különös érzések kavarogtak mindnyájunkban. Hangsúlyoznám azt a tényt is, hogy egy ilyen volumenű útnál nem lehet mindenre előre felkészülni. Úgy gondolom viszont, hogy mindnyájan kivettük abban a részünket, hogy közösen egy közös cél érdekében ezeken az akadályokon átlépjünk, és együtt érjünk célba.

Szöveg és kép: Pál Norbet, néprajz alumnus

Ha őszinte akarok lenni magammal és mindenkivel, akkor el kell árulnom, hogy bár sokáig nyomást éreztem a sorozat mihamarabbi befejezése tekintetében, így július közepén, újraolvasva a megszületett két változatot, arra a konklúzióra jutottam, hogy biztos mindennek megvan az ideje. És ha még őszintébb akarok lenni, akkor nagyon vicces volt átfutni a több mint egy hónapja íródott szövegeket. Szépen kikerekedett a kontraszt, rájöttem arra, hogy egy hónapja még nem tudott úgy szájba vágni a román valóság, ahogy most, és talán elfogadóbb lettem Kanadával szemben az elmúlt egy hónapban. Sőt, egy kicsit meg is sajnáltam szegényt a szelektív hulladékgyűjtő rendszerével együtt. Az is fontos része a történetnek, hogy a beszámolóm elakadt akkor, amikor a windsori magyar közösségről kezdtem írni. Nagy kérdés volt, hogy mit írjak meg és mit ne, hogyan maradjon mégis reális a kép, többnyire objektív, de azért mégis kicsit szubjektív, hisz a saját tapasztalataimról írok, kiket fogok majd megbántani vele, és egyáltalán szolgál-e bármiféle nemes célt az, amikor paraszt módon a másik képébe toljuk a véleményünk és megmondjuk a tutit. Tudom, nem csak így lehet.

Végül lecsillapodtak a dolgok körülöttem és részben bennem is, eldöntöttem, hogy elengedem az előzetes elvárásaim a végkifejlet megfogalmazásával kapcsolatban. Szóval íme.

Kanada  nagyon összetett élmény volt. Szembesülni az ottani világgal, közben meg aktívan mozogni helyi magyarok között, megérteni őket, akaratlanul is értelmezni őket, nem volt egyszerű feladat. Elég gyorsan megfogalmazódott bennem, hogy nem tetszik Kanada. Sokáig nem tudtam megérvelni, de éreztem, hogy nem az a hely, ahol többet élnék a kelleténél. Ma valahogy úgy fogalmaznék, hogy Kanada egy olyan ország, ahol filter kerül mindenre, és mindenkire. Az elején tetszik, mert szép. A Canada Service-nél a kb. velem egykorú lány kedves, és nem döf, mint itthon a kommunista nénik a lakosságnyilvántartóban. Vannak autópályák. Akadálymentesített bejáratok a bankokban. Az orvos nem vesz el borítékot. A fogorvosok nagyon gyengék és drágák. A kaszinóban ingyenes a fogyasztás, amikor játszol. A kaszinó a legnagyobb közösségi tér a városban. Évente egy rakat koncertet szerveznek, és a klubtagok ingyen kapnak rá jegyet. 18 év alatt nem fogyaszthatsz alkoholt, de a marihuána legális. A boltokban sok a szép zöldség, gyümölcs. Az egészben vásárolt csirke elkészítve olyan állagot vesz fel, mint a McDonald’s Chicken Nuggets-e – időnként hányingered lehet tőle. Sok embernek van szép, nagy háza. Sok embernek van szép, nagy bankkölcsöne. A belvárosban hemzsegnek a hajléktalanok. A belváros egy utca. Egy. Windsor legszebb része Detroit. Szelektíven gyűjtik a hulladékot. A gond csak az, hogy túl sok hulladékot termelnek. És ha nagyon belemerülnék a felsorolásba, akkor elszállna velem a ló, és lehet, megírnám ugyan azt a szöveget, mint egy hónapja, szóval megállok. A konklúzióm csak annyi, hogy az, aki meg akar győzni arról, hogy Kanada vagy az Egyesült Államok a lehetőségek országa, ott bármi és bárki lehetsz, az térdepeljen egy órán keresztül kukoricán, és közben nézze online, hogy mi zajlik a kontinensen, mert már ilyet is lehet.

Kanada a befogadottak országa. Befogadottnak lenni azt jelenti, hogy papírod van arról, hogy az országban tartózkodhatsz, van egészségügyi biztosításod, ha szükséged van rá, segélyed. Tehát megvan mindened, ami alapvető szükségletnek számít. Nekem is megvolt a munkavállalói engedélyem, az egészségügyi biztosításom, a fizetésem, sőt lakásom is. Indulásnak pedig a munka miatt megkaptam az első közösséget is, még keresgélni sem kellett. Mondhatni minden a fenekem alá volt téve. Kanada mindenkié lehet, tehát valójában a senkié. Többszáz nemzet gyűlt össze az országba az évszázadok során, akik mind ugyanazok a szabályok szerint játszanak, be akarnak olvadni, bár nem tiszta, hogy mibe is. Mindemelett pedig a nagy számban lévő közösségek az ilyen-olyan kultúrközpontokon keresztül próbálják rávenni az emigráló-félben lévő családot, hogy azért csak tanuljon meg a gyerek lengyelül, olaszul, magyarul. Sokáig gondolkodtam azon, hogy ki, mitől lesz kanadai, milyen a tiszta kanadai identitás, egyáltalán létezik-e ilyen?! Számos beszélgetésemnek volt ez a témája, és valahogy mindig oda keveredtünk ki, hogy kanadai kanadai nincs – esetleg elenyésző számban –, viszont kanadai olasz, kanadai indiai, kanadai magyar van. Ha szinte mindenki emlékszik arra, hogy a szülei honnan érkeztek arra a földrészre, akkor ki mihez igazodott? Ha én erdélyi magyarként fogom magam, és elköltözöm Németországba, akkor a nyelven felül kb. be tudom lőni, hogy milyen kulturális keretek közé kellene beilleszkednem (és itt most nem az asszimilációt értem ez alatt). Tudom, attól, hogy Kanada nem rendelkezik olyan típusú történeti és kulturális háttérrel, mint ahogyan azt európaiként megszokhattuk – számomra pedig ez lehet teljességgel furcsa –, ettől függetlenül nem mondhatjuk azt, hogy ne lennének kulturálisan meghatározott, az egész nemzetre vonatkozó aspektusok, amelyek identitásformálók lehetnének, és ebből adódóan kijelölhetnének egy szintet, amihez igazodni lehet. Az én gondom ezzel a kijelölt szinttel van. Ha csak azt üti, hogy legyen nagy házam, két autóm, lakmározzak nagyokat a gyenge minőségű kajákból, kaszinózzak és eljárjak a magyar házba töltöttkáposztát enni, amikor hiányzik a haza, akkor lehet, megleszek itthon is. Nyilván ez a legszemélyesebb vonal, amire terelhettem ezt a beszámolót, és mert nekem nem ilyen elképzeléseim vannak a saját életem tekintetében, igyekszem nem ítélkezni azok felett, akik ilyen és ehhez hasonló célkitűzésekkel operálnak. Ezzel nincs semmi baj, csak nekem nem tetszik.

Nyilván gyerekes lenne mindent csak a kanadai társadalom nyakába varrni, hiszen én voltam az, akinek nem feleltek meg dolgok, ennek meg oda-vissza vannak fontos részei. Az is egyértelmű, hogy azok a szocializációs képességek, amelyeknek a birtokában vagyok, nem biztos, hogy kompatibilisek azzal, amihez odakint szoktak az emberek. Azt is mondhatjuk, hogy mind olyan részeit emeltem ki a kanadai társadalom működésének, amelyek szöges ellentéte az itthoninak, így érthető módon feltevődhet a kérdés, hogy „jó, de ami itthon van, az oké”? Nem, nem az. Én csak láttam, hogy milyen túlesni a ló másik oldalára. Míg verjük a mellünket, hogy erdélyi magyarok vagyunk, addig ott már nem számít, hogy ki mi. Nem tudunk szelektíven hulladékot gyűjteni, de ott annyira odafigyelnek erre, hogy közben tízszer annyi szemetet termelnek, de a lelkiismeretük teljesen tiszta, mert „ők megtettek minden tőlük telhetőt”.

Kanada univerzalizálta az embert: megadott neki mindent, amire csak a szíve vágyott, cserébe pedig csak egyet kért – minden mást. Nekem ezzel a tudattal volt nehéz szembe nézni, és ennek az elvárásnak nem tudtam eleget tenni. Nem azért, mert akkora magyar lennék, és azért sem, mert felsőbbrendűnek érzem magam amiatt, hogy nem a kivándorlást választottam. Hanem mert egyszerűen úgy hiszem, az életem szólhat többről, mintsem amit az az ország adhat, de szólhat többről annál is, amit Románia ad. Hogy ezt a többletet hol akarom megtalálni, esetleg kamatoztatni, az egy nagyon jó kérdés. Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem Kanadában.

*

Ez a csonkán kerek történet ugyanolyan gyorsan zárult le, mint ahogyan kezdődött. A Kőrösi Csoma Sándor Program koordinátorai 2019 augusztusa végén hívtak fel, hogy mégis lenne egy hely Kanadába. Egy napom volt eldönteni, hogy vállalom-e. A volt munkahelyem raktárhelyiségéből hívtam fel sírva az anyukámat, hogy összejött. Egy szűk hónapom volt felkészülni, és abban a pillanatban, ahogy kézhez kaptam minden szükséges iratot, az óra olyan gyorsan ketyegett, hogy csak kapkodtam a fejem. Pikk-pakk a torontói járaton ültem.

A hazaút is ilyen volt, annyi különbséggel, hogy kevesebb, mint 48 óra alatt kellett összepakolnom az eltelt fél évet. Már érezni lehetett Kanadában is, hogy a járvány megérkezett, de az utolsó hetemen még a kollégáimat győzködtem arról, hogy a New York-i kirándulást csak nem kéne lemondjuk. Trump bácsi megoldotta a dilemmánkat, amikor lezárta az USA határait. Attól a pillanattól kezdve már csak arra vártunk, hogy megkapjuk a hazahívó leveleket. Hosszú volt az a hétvége. Végül kedd délben megkaptuk az államtitkárság levelét, amelyben felszólítottak mindenkit, hogy a lehető legközelebbi járattal utazzunk haza. Az Air Canada már várakozásra sem tett, csak egyszerűen bemondták a kagylóba, hogy nem tudják felvenni a telefont, túlterheltek, oldjuk meg a problémánkat a webes felhasználóinkban. Utolsó percen vettem egy teljesen új jegyet a Turkish Airlines-tól 700 dollárért, és még olcsón megúsztam. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyi mindent akartam még csinálni, mi maradt ki ebből a kalandból. Akkor kellett elmennem bőröndöt vásárolni, mert nem fértem be abba, amivel mentem. Szinte senkitől sem tudtam elbúcsúzni. Egyáltalán nem így képzeltem a távozást. Másnap este már Torontóban voltam a reptéren, ahol már akkor mindenki maszkkal és kesztyűvel mászkált. Tíz óra múlva Isztambulban vártam gombóccal a gyomromban, hogy kiírják a kapum számát. Féltem, hogy mint annyi járatot, az enyémet is törölni fogják. A b. opció a Tarom bukaresti járata volt, nem érdekelt, csak legyek az országban. A kolozsvári reptéren a várt fejetlenség uralkodott. Két hölgyemény várta az utasokat tetőtől talpig védőfelszerelésbe bugyolálva, de ugyanazokat az írószereket osztották ki mindenkinek, fertőtlenítés nélkül. Egy formanyomtatványt töltöttem ki, amibe azt is írhattam volna, hogy Timbuktuból érkezem. Az sem foglalkoztatta különösebben őket, hogy a reptérről hogyan jutok el a házi börtönömbe.

Teljesen szürreális élmény volt megérkezni Kolozsvárra. Fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok, pedig az Uber átrepített az egész városon. Ezt követően a 10. emeletről hallgattam a rendőrautókból zengő román himnuszt, amitől nem lettem sem nyugodtabb, sem derűlátóbb. Ha valamit mindenképp megtanultam ebből az esetből az az, hogy tényleg ne hagyjak semmit a következő napra. Ha egy lehetőségem van megtenni valamit ma, akkor azt ne pazaroljam el, mert a holnap sokkal vékonyabb lécen mozog, mint azt sokszor gondolnánk.

*

Az viszont nagy tény, hogy hálás vagyok azért, hogy ott lehettem, hálás vagyok azért a néhány emberért, akik szebbé tették a napjaim, és hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített ehhez a tapasztalathoz. Hálás vagyok a barátaimnak és a szüleimnek, hogy itthonról tartották bennem a lelket, amikor már úgy tűnt, hogy hazajövök korona nélkül is.

És köszönöm a Magyar Néprajz és Antropológia Intézetnek, hogy platformot adott a gondolataimnak.

A minap (írtam ezt március közepén) Las Vegasban lődörögtünk egy páran, érkezzenek ennek a kiruccanásnak a gondolatai.

Azt azért leszögezném, hogy Las Vegast nem magamtól találtam ki, két leányzó döntött úgy, hogy oda utazik, aztán addig csatlakozgattunk, hogy végül hatan mentünk. Soha nem vonzott a város, de azt mondtam, hogy ha ennyien megyünk, biztos jó lesz. És csak azért, hogy egy kicsit írjak ennek a Windsorban végzett munkának az árnyoldaláról is, el kell mondanom, hogy azért is döntöttem úgy, hogy elmegyek velük, mert sokat voltam egyedül, és öt nap Vegas a saját generációmmal igazi felüdülést jelentett.

A bűnök városa

Ha egy mondatban kéne összefoglalni az élményt, akkor csak annyit mondanék: Nem ez lesz az a város, ahova még egyszer visszamegyek. Vegas olyan volt számomra, mint egy rossz pszichedelikus álom keverve egy durva epilepsziás rohammal. Függetlenül ettől örülök, hogy elmentem, meghatározó élmény volt. A város, ami a szórakoztatóipar csúcsának tartja magát, kicsivel több, mint száz éves, de évszázadok ikonikus helyszínei találhatóak meg benne. Szóval aki nem látott még világot, és lehetőleg gyorsan és olcsóbban (ez csak vicc) akarja, az menjen Vegasba, mert az Eiffel toronnyal és Velencével kezdődően, piramisokon és görög isteneken át, New Yorkig utazhat. Természetesen ez a felsorolás nagyon foghíjas. Luxushotelek hegyén-hátán a sivatag közepén, ahol nyáron negyven fokos meleg van, de a szórakoztatás nem áll le. Milliók érkeznek oda évente, a Top 3 legnépszerűbb úticélok közé tartozik. Persze annak, akinek igazán van rá pénze. Mert itt nem csak arról beszélünk, hogy még az utolsó lebuj benzinkútban is lehet játszani. Ott jártunkkor állítólag nem is voltak sokan a városban, bár nekem ez a tömeg is elég volt. A döbbenet amúgy meg onnan jött, hogy mennyi szétcsúszott embert láttunk. Amikor ezt a várost valóban a „bűnökkel” asszociáljuk és az „ami Vegasban történik az ott is marad” elvvel érkezünk oda, azt hiszem, tényleg lehet beszélni egyfajta önkifordulásról. Ikonikus filmek színhelye a villogó fények fergetegében úszó város, és azt hiszem, az emberek ugyanazt várják tőle, mint amilyen képet a filmiparnak és a marketingnek köszönhetően felépítettek a fejükben. Alkohol, nők és férfiak, drogok, véget nem érő dorbézolás és zéró felelősségvállalás. A maximális elszakadás a való világtól. Kicsit olyan, mint otthon a farsang, csak erősebben villog és egész évben tart.

Lehet ez a leírás egy kicsit olyanra sikeredett, mintha részem lett volna egy „Másnaposok” jellegű kalandban. De nem volt.

A távolságok miatt sokat Ubereztünk, és kíváncsiságból majdnem mindegyik sofőrrel szóba elegyedtem. Mondanom sem kéne, hogy egyik sem volt amerikai-amerikai. Voltak kubaiak, oroszok, mexikóiak, afrikaiak, és egy cseh ürge. Jórészt onnan indítottam a beszélgetést, hogy a városban él-e, és szerinte milyen. Átlagban mind szeretnek ott élni, hiszen a saját országukhoz képest mindenük megvan, jól élnek. Egyedül a cseh sofőr mesélte el, hogy a város már nem ugyan az, mint ami volt 15 évvel ezelőtt, és nemrég vett egy negyven hektáros telket Arizonában, ahol egy luxus táborozó helyet akar indítani. De mindenekelőtt táborhelyet fog készíteni autista gyerekeknek, mert az ő fia is az, és az állam nem foglalkozik velük, annak ellenére, hogy egyre több az autista és Asperger szindrómával diagnosztizált gyerek. Elfogultságunkat bizonyítva azon gondolkodtunk kiszállás után, hogy ez volt az egyetlen sofőr, akivel volt miről beszélgetni. Bárhol kérdezték meg, hogy hova valósiak vagyunk, el kellett mondanunk, hogy az Európában van. Már ha nem kérdezték meg direkt, hogy spanyolok vagy franciák vagyunk-e (eskü, többen kérdezték). Volt, aki elmondta, hogy látszik rajtunk, hogy európaiak vagyunk, de gőze sincs, hogy hol van Magyarország (azzal már nem is próbálkoztunk, hogy Ukrajna vagy Románia). Nem baj, mondtuk.

De a Grand Canyon

Szerencsére ez az út nem csak Vegasról szólt. Merthogy ott a Grand Canyon egy köpésre, vagyis hittük mi, akik még mindig nem tudjuk igazán felfogni, hogy mit jelentenek ezen a földrészen a távolságok. A távolságok, amiket szárazföldi mérföldben mérnek és ezek bebarangolásához az autókba gallon-számra töltik az üzemanyagot. Már az is megér pár sort, hogy az autót úgy béreltük, hogy egy árva lélekkel nem találkoztunk vagy hallottuk a hangját. Ott az applikáció, kiválasztod az autót, kifizeted, elküldik az autó pontos helyének a címét, a parkolóban nyitva áll a kocsi. Beülsz, jön az üzenet a kóddal, ami a kulcsot tartalmazó dobozkát nyitja. S vitted az autót. Ilyen egyszerű és személytelen.

Visszatérve a Canyonhoz. Útközben sokáig volt olyan érzésem, hogy mindjárt kibújik egy indián a bokor mögül és lenyilaz minket. De ezek az indiánok már jórészt a Canyon „tulajdonosai”, a gyakran látogatott turistalátványosságok működtetői. Oda, ahova simán kisétálhatnál, ők kivisznek busszal, amiért fizethetsz 60 dollárt. Felvisznek helikopterrel, repülővel, vagy lóháton, bérelhetsz elektromos csónakot, és kanyaroghatsz egyet a Colorado folyón. Akinek nincs kaszinója Las Vegasban, annak ott a Grand Canyon, amit évente százezrek mennek meglátogatni, és persze a turisták többsége nem a belépőn fog spórolni. Gyönyörű példája annak, hogy hogyan lehet meggazdagodni a természet adta lehetőségekből.

Persze ez csak az egyik oldala. A Canyon fele vezető úton jócskán kocsikázik az ember az ilyen-olyan indián rezervátumokban. Számunkra teljesen furcsa városkép tárul az ember elé, farm hatása van az egésznek, de mégsem, mert túl közel vannak egymáshoz a messziről konténer-lakásoknak tűnő épületek. Sehol egy lélek, szellemváros hangulata van mindennek, mindegy, hogy milyen órában próbálkozol, üzlet nincs nyitva, a kaszinó persze igen, de ott sem láttunk senkit.

A kilátón az átlag turista jelenség uralkodik, kilépsz a buszból és az emberek ütik el egymást. Kár, hogy a képek készítése alatt végig háttal álltak a lényegnek. A kb. 50 személyből, akikkel a buszon osztoztunk, 5 perc elteltével már csak tízen üldögéltünk egy sziklán és bambultunk bele a mélységbe. Van ez így.

Összességében egy drága kirándulás volt, és semmi luxusra nem költöttünk. Veszítettem egy kaszinóban három dollárt, majd rögvest visszakértem a gépben maradt pénzem, mondván, ez nem az én napom, majd jövök még soha. Ha Vegasban nem próbáltam volna ki a Félkezű Rablót, akkor sehol máshol.

Ez a város semmiképp sem való azoknak, akiket nem vesz le a lábáról a fényűző álmennyezet. Egy próbát megér, lehet tetszeni fog, de először Kubát kell megnézni.

Kiss Anna, kultúratudomány alumna

Nehéz nekifogni ennek a bejegyzésnek, mert a dolgok gyökeresen megfordultak körülöttem. Mondjuk ezzel nem mondtam semmi újat, hiszen az egész világ kifordult önmagából és mindenki arra vár, hogy mikor kerül vissza minden a „normális kerékvágásba”. Bár ez a kérdésfeltevés egy másik bejegyzés témája lehetne.

Elöljáróban annyit, hogy a kanadai kiruccanásom csekély két és fél hónappal rövidült le a világjárvány miatt. A Nemzetpolitikai Államtitkárság úgy látta jobbnak, ha hazarendeli az önkénteseit, így mi, akik óceánon túl voltunk, jórészt hazajöttünk. Március közepe óta az országban vagyok, két hetet töltöttem Kolozsváron önkéntes házi karanténban, majd ezt követően hazautaztam Marosvásárhelyre a szüleimhez. A feladataim megvalósítható részét továbbra is ellátom a ma oly nagy népszerűségnek örvendő „home office” keretei között.

Bár már néhány hete készülök elküldeni a megszületett szövegeket, elég nehéz volt rávenni magam, hogy átfussam még egyszer ezeket az írásokat. Egyrészt azért, mert épp a kirándulásaimról szólnak, új helyekről és országokról, ami most, azt hiszem, mindannyiunknak érzékeny pontja lehet, két hónapi bezártság után, másrészt pedig, mert még annyi mindenről szerettem volna írni, még annyi mindennel szerettem volna csak egy kicsit többet foglalkozni, hogy a hirtelen hazautazás némi űrt hagyott maga után, amit nem tudom, tudok-e pótolni. Nagy valószínűséggel nem. Így csonka zárása lesz ennek a sorozatnak, ami csak épp, hogy megkezdődött. Ezzel együtt három szöveg érkezik, ez Kubáról, a következő Las Vegasról, majd a harmadik újra Kanadáról és a megtört konklúzióimról. 

Komolyra fordítva a szót, ígértem, hogy írni fogok Kubáról. Most, hogy mindenki bezárkózott és tízmillió tippet olvasunk a neten arról, hogy mivel tölthetjük az időnket a nagy bezártság idején, én inkább újranézegettem a januárban készült kirándulásunk fotóit, mert lehet, hogy most egy darabig nem lesz lehetőségem mozdulni bárhova is. Most épp hálás vagyok azért, mert összejött.

Mit kell tudni erről a kirándulásról?

Kezdetnek egy annyit, hogy öten kirándultunk, úgy, hogy két személyt az utazás éjszakáján, kettőt pedig a varaderoi reptéren ismertem meg. Soha nem csináltam még ilyet, ettől volt olyan érdekes. Munkatársak vagyunk, de több száz kilométerre élünk egymástól, szóval nem épp az „átugrom egy kávéra” kategória.

Miért Kuba?

1. Elsősorban, mert meleg.
2. Mikor megérkeztem Kanadába, rájöttem, hogy most közel vagyok olyan helyekhez, amelyektől eddig nagyon távol voltam (soo smart!). Olyan egzotikus helyekhez, mint Dél-Amerika, szóval ezt ki kell használni.
3. Mert a Dirty Dancing 2 is Kubában játszódik és én nagyon szeretek táncolni, bár nem tudok, de annak a filmnek van egy olyan hangulata, ami miatt legszívesebben rögtön repülőre ülnék, az amigo várhatna a reptéren és egész éjjel sétálnék Habana Vieja-ban.

Azért arra is kíváncsi voltam, hogy milyen egy még mindig kommunista ország. Nekem, aki csak az utórengéseit – vagy ki tudja?! –  tapasztalom a romániai kommunizmusnak, végre a szemem elé tárulhatnak olyan jelenetek, amelyekről csak meséltek, csak képeken láthattam. Csöpögött a nyálam. Fidel Castro, Che Guevara, a nagy forradalom, a nagy nevek. De mit csinál a kubai paraszt a cukornádültetvényén?

Szóval utazás előtt egy hónappal már felderítettem az összes Netflixen fellelhető doksorozatot, s azzal nekimentem Kubának. Persze ez csak egy beszámoló, nem antropológiai kutatás (azért valószínű elég hamar kipattintottak volna az országból), nyaralni és pihenni mentem elsősorban.

Január 4-én dél körül szálltunk le Varaderoban, két órás késéssel, mert Hamiltonban utolsó percben hóvihar lett és nem győzték fagyásgátlóval lelocsolni az indulni készülő gépek szárnyait (ilyen Kanada). Vera és Kincső már órák óta vártak ránk. A gépből kiszállva a hirtelen elég kellemetlen párás, nedves levegő csapott meg. Átjutottunk a határellenőrzésen, majd amikor Zoltán, Barbi meg jómagam a többieket kezdtük keresni, két új határőr csapott le ránk. Gondolták, ha Kanadából megyünk magyar útlevéllel, akkor biztos lesz nálunk marihuána. Logikus, nem? Végül nem tudom, hogy mi voltunk elég meggyőzőek vagy a füvet kiszagoló kutyával csak fenyegetni akartak, de tíz perc után utunkra eresztettek minket. Késve bár, de végre kubai földön voltunk.

Az út Havannába két óra, egy ’90-es években gyárthatott Subaruval vittek minket 25 CUC-ért (1 CUC kb. 1 eurónak felel meg) fejenként. Az országút a tenger mentén vitt, az autóban ordított a kubai spanyol popzene, és rajtam kívül mindenki aludt. Fáradtak voltunk, de én nem tudtam lehunyni a szemem. Már csak azért sem, mert a volán előtt egy ezer idegen ült, akinek akkor még úgy éreztem, nem vagyunk többek, mint öt pénzeszsák. Az úton alig láttam személyautókat, jórészt csak turistákat szállító buszok közlekedtek, néhány taxi.

Havannába érni igazán felpezsdítő élmény volt. Nem tudtam betelni a látvánnyal, nem tudtam elhinni, hogy tényleg OTT vagyok. Nem kellett sok idő, ameddig a mámorból a kanálisszag fel nem ébresztett. A taxink a megadott címre vitt, ami egy Airbnb lakás volt, a belvárostól három percre. A tulaj nem hazudott, az utcánkból valóban látni lehetett az El Capitolio (kubai parlament). Kedves hölgy volt, bár egy mukkot sem beszélt angolul. A spanyol töredékét megértettem, utána mutogattunk, aztán kiderült, hogy Barbi jobban érti a mutogatást, úgyhogy onnan átvette ő a kommunikációt a házigazdánkkal. Pöpec kis lakásunk volt, keskeny magas ajtókkal, üveg nélküli ablakokkal, csak a zsalugátereket lehetett becsukni, pici belső terasszal, sok-sok gyönyörű csempével és mozaikkal, tágas, utcára néző terasszal, amin hintaszék és lengőágy várt. A lakás teljes ellentéte volt az utcai nyomornak, amit egyenesen benéztünk a szemközti szomszédnál. A sarkon pékség volt, ahol jegyre osztották a cipókat, de nekünk, ötszörös feláron, adtak pénzért is. Tíz cipót kaptunk 1 CUC-ért.

Kubában két pénznem van. Az egyik a CUC, amit kimondottan a turistáknak tartanak, a másik a CUP (kubai peso), amelyet a lakosság használ. Ahol turista van, ott CUC is van, de a sarki árus CUP-ban árul, amit szívesen átszámol neked, tudatlan turistának CUC-ra, és rádob még néhány „taxă de taxă-t”. 

Havanna kimondottan a turizmusra építi a gazdaságát. És turizmus címszóval adja el az amerikaiak által kiszabott embargó máig érezhető hatásait, Fidel Castrót, Che Guevarat, a latin zenét és az „igazi” Havanna élményt. A nosztalgia pillanatait élheti itt meg az ember, még akkor is, ha nem élte meg az 50-es éveket. Tömegek hömpölyögnek a sétálóutcákon, és csak egy utcával kell arrébb menni, hogy megnézd, hogyan élnek az emberek Havannában. Sokáig voltam szkeptikus és arra gondoltam, hogy lehet ez is a turizmusuk része. A szemünk elé tárják a nyomorukat is, nézzük és fizessünk érte, tán sajnáljuk őket? Nem támadtak le minket kéregető gyerekek, de azt éreztem, hogy ez bármelyik percben bekövetkezhet. Nem következett.

Gyönyörű épületek vannak Havannában, többségük még a spanyol fennhatóság alatt épült, és többségük rohad le a turisták fejébe. Az épített örökséget védő szívem szakadt meg. Mégis ezzel együtt van olyan hangulata a városnak, amilyen.

A kommunista ország az üzletekben köszönt vissza leginkább. Az kimondottan olyan volt, ahogyan mesélik itthon a szülők, nagyszülők. A sétálóutcán három bolt, az egyikben zöld és kék zacskós valamit lehetett kapni és csak azt. A másikban két féle szappan, Havanna rum és kubai kóla volt vásárolható. A harmadikban csak vizet akartunk venni, de az épp nem volt. Az étteremben a felszolgálók azzal kezdik, hogy épp mi nincs, mit ne rendelj. Havanna drága. Majdhogynem felér egy nyugat-európai várossal. Hogy milyen minőséget kapsz a pénzedért, az már egy másik dolog, bár nekünk inkább a mennyiséggel volt gondunk. Havanna nem hizlalja el a turistáit.

A rezsimjük reprezentációjaként a Forradalom terén természetesen Castro és Che Guevara arcképei kacsintanak le, és annyira furcsa volt arra gondolni, hogy ha ma nálunk lenne valahol egy ekkora Ceaușescu arckép, akkor a turisták azzal is így fotózkodnának, mint Castroékkal? Che Guevara van minden butikban, amire egyszer rá lehetett nyomtatni az arcképét, azon rajta van. A felszabadító argentin hős. Legalább annyira istenítik, mint a kubai Petőfit, José Martí-t. A turisták többsége nem egy posztkommunista országból érkezik Kubába, azt hiszem fel sem tudják fogni, hogy az, ami nekik „egzotikus”, az a színfalak mögött valószínűleg emberek nyomorát jelenti.

Beszélgetni a helyiekkel nehéz. Egyrész mert ott húznak le, ahol érik, másrészt pedig alig beszélnek angolul. Nyilván kaptam az alkalmon, amikor egy lokálban az egyik zenész srác többé-kevésbé folyékonyan beszélt angolul. De mire elég egy cigiszünet, amikor annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem? Neki elég volt arra, hogy megtervezze a római esküvőnket, amire én csak annyit kérdeztem, hogy oké, de ő hogy jut ki Kubából? Elmondása szerint három ingatlan és 15.000 amerikai dollár tulajdonában már állítják is ki neki a vízumot. Azóta is várom a római esküvőt.

Négy nap után mentük át Varaderóba, a kubai turistaparadicsomba. Ez a település kimondottan a kanadai turistáknak épült, a kis félsziget-nyúlványon más nincs, csak szálloda. 20 évvel ezelőtt még csak itt lehetett nyaralni, a turista nem hagyhatta el a szálloda területét, és nem állhatott szóba kubaival. A partokon dolgozó kubaiaknak is tiltva volt, hogy beszéljenek a nyaralókkal. Ehhez képest a világ sokat változott Kubában is. Varadero az abszurditás jelképe, és egyúttal szöges ellentéte Havannának. Míg a fővárosban kínlódtunk, hogy az üzletekben vegyünk valami ennivalót, Varadero cukrászdával, pékséggel, kávézókkal, megtömött boltokkal várt minket. És sokkal olcsóbb volt, mint Havanna. Összehasonlításképp csak egy annyit, hogy míg a fővárosban 6-8 CUC között mozgott egy Mojito ára, addig Varaderoban 1,5 CUC-ért vettük a koktélokat. Persze a Karib-tengerben pancsolni január 7-én már eleve nagy dolog volt. Nem tudtam megfejteni, hogy mégis mi ez a diszkrepancia a kép település között, hiszen elviekben mindkettő arra rendezkedett be, hogy turistákat fogadjon.

A hideg, januári Kanadába úgy mentem vissza, hogy nem hagyott nyugodni a visszatérés gondolata. Nem csak azért, mert meleg és fehér homokos tengerpartja van, bár ez is egy abszolút pozitívum benne, hanem mert egy nagy szemfényvesztésnek éreztem az egészet. Feltálalták nekünk a csillogót, de a vas(tag) függöny mögött maradt számos dolog.

Szöveg: Kiss Anna

Kép: Balla Barbara

Már január közepétől izgatottan vártam, hogy február 27-én kiutazzak Párizsba, fél évre, Erasmus-ösztöndíjjal. Már otthonról nézegettem a könyvtárak honlapjait, hogy hol, milyen izgalmas, nálunk elérhetetlen könyvet fogok olvasni, meg persze a múzeumokat is sorba listáztam (hisz bár nem a kutatásomhoz kapcsolódtak, de Párizsban vétek nem járni múzeumokba). Kicsit aggódtam, mert az egyetemről nem sokat tudtam, órarend még nem volt, az e-mailjeimre igencsak ritkán érkezett válasz.

Párizsban az első napok túlzottan „lazák” voltak, az egyetemen mindenki nyugtatott, hogy ne siessek az ügyintézéssel: sztrájk van – az élet megállt. Akkor még nem is sejtettem, hogy még jobban is megállhat. A mai napig nem tudom megmondani, hogy hogyan lett egyszer csak járvány Franciaországban. Arra emlékszem, hogy kihirdették, hogy keddtől (nem a dátumra, hanem a napra emlékszem) kijárási tilalom lesz. Hétfőn kaptam észbe, hogy csak egy guriga vécépapír van otthon. A boltok polcain annyi sem volt. Az ötödik üzletben találtam végre egy négy darabos csomagot. Lisztre, olajra esély sem volt. Persze, ahogy más országokban is, később a dolog lassacskán rendeződött, egy hét múlva már mindent lehetett újra kapni.

A kijárási tilalom kihirdetése után két nappal írtam a párizsi egyetemem Erasmus-felelősének, hogy érdeklődjek részükről milyen a hozzáállás. Egy automatikus választ kaptam, arról, hogy az illető felmondott.  A kar titkárnője kérdéseimre azt írta vissza, hogy nem bíztat: ha le is cseng a járvány, valószínűleg újra kezdik a sztrájkot. A doktoris Erasmus-csoportban, Whatappon, a többség azt írta, hogy már hazament. Még néhány levél után is meghoztam a döntést: én is megyek. Az Arcanumon fellelhető Dolgozó nőket a kolozsvári albérletemből ugyanúgy lapozgathatom, mint a négyszer olyan drága párizsiból. A kinti vezetőtanárom, biztosított, hogy online a továbbiakban is szívesen segít majd, ad tanácsokat, tippeket.

Persze a nehézségek csak ekkor kezdődtek. Március 21-re szólt az első repjegyem. Az első törölt járatot még jól viseltem, de a harmadiknál már kezdtem stresszes lenni. Amikor a negyediket is törölték, akkor már jó előre volt B tervem. Hogy érthetőbb legyen: március 28-ra volt egy repülőjegyem, és a járatot egészen 28-a reggelig nem törölték, annak ellenére, hogy Románia már március 26-án megtiltotta a berepülést Franciaországból. 26-án megvettem egy átszállásos jegyet, Amszterdamon át Bukarestbe – a konzulátus is azt mondta, hogy ez az egyetlen opcióm.

Az utolsó párizsi napok olyanok voltak, amilyen itthon is az élet, immár hetek óta. Félős emberek, maszkok, kesztyűk, sok fertőtlenítés. Párizsban rengetegen sportoltak, szaladtak. A bérházban, ahol laktam jó hangulat volt. Reggelente arra ébredtem, hogy valaki az ablakommal átellenben a tetőn gitározik. Az udvaron általában két kislány ugróiskolázott. Hétvégén sokan kiültek a tetőre piknikezni, stílusosan kosárral, pokróccal, borral és talpas poharakkal. A kapu melletti üzenő táblán bíztató szövegek, dalrészletek, receptek, rajzok voltak, sok mosolygós arcocska.

Az ilyen pozitív dolgokat elraktározva indultam ki a repülőtérre. Tudtam, hogy otthon intézményes karantén vár. A párizsi reptér kihalt, nyomasztó volt, az amszterdami életteli. Látszott a hollandok más viszonyulása a helyzethez, minden nyitva volt, lehetett ajándékokat venni, enni, kávét inni.

Bukarestben délután landoltam. Papírkitöltés és sok várakozás következett. Az Amszterdamból érkező gépen 32 voltunk, akik piros zónából érkeztek, így egy bukaresti karantén-szállodába kerültek. Egy bukaresti negyvenes nő lett a szobatársam, Ema, aki hajón dolgozott. A szobánkban kosz volt, a vécét nem lehetett lehúzni, a függöny szakadt volt, darabokban lógott, hiányos volt az ágynemű. Az első este a szobatársam szinte csak telefonált, újra és újra elpanaszolta, hogy milyenek a körülmények. Én örültem, hogy van telefon, laptop és néhány könyv nálam. Volt ételem is, tartalék csoki, holland, reptéren vásárolt sajt, alma és egy rúd francia szalámi. Persze, ételt kaptunk a karantén idején az államtól is, de tartalék kellett – biztos, ami biztos.

Másnap takarítottunk, és Ema is abbahagyta a panaszkodást. Hamar kialakult a karantén-élet, a reggeli ásványvizes instant kávétól az esti edzésen át ismerkedésemig a román kereskedelmi csatornák valóságshow-ival. Naponta hálát adtam az Arcanum létezéséért, örültem annak, hogy büszke székelyként mindig van nálam bicska, és, hogy alapvetően nem vagyok finnyás, így nem zavar, hogy a szemetes vederrel kell leönteni a vécét. Nem unatkoztam, írtam, olvastam. Naponta posztoltam Faceebookra is – karanténnapló-bejegyzéseket, amikre sok visszajelzés érkezett, ami jól esett.

Rövid szövegek voltak, nem érzelgősek, de a sorok között ott volt minden, amit éreztem. A tízedik napon például:

 "Éjjel volt. A teraszon ültem és a környéket tanulmányoztam. Barátságtalan vidék volt: egy óriásplakát a többsávos út mellett, néhány fényes, éjjel is világító felirat. Sehol egy lélek, pár napja a juhok is eltűntek, sőt aznap azt a nőstény fácánt sem találtam, aki napokig a szálloda mögötti füves terepen keresgélt élelmet. Ebben az órában már a biztonsági embereket sem láttam az épület körül járőrözi, az úton is csak néha haladt el egy-egy teherautó.

Eszembe jutott, hogy előző évben a húsvét előtti héten Spanyolországban zarándokolgattam: alig ismert útitársakkal ébredtem reggelente egy szobában, a legelső álmos szavaim angolok voltak. Most napok óta ugyanez zajlott románul.

Reggel nyolckor ébredtem meg először, és meglepődve láttam, hogy Ema is alszik még. Úgy döntöttem még én is adok magamnak egy kis időt. Másodszor a reggelit jelző dörömbölésre ébredtem. Ema is akkor ébredt, és elkezdte angolul mondani, hogy maradjak az ágyban, csak felhúzza a papucsát, és hozza is a reggelit a folyosóról. Angolul válaszoltam, hogy csak nyugodtan, nem kell siessen, senki sem lopja el a csomagot az ajtó elől.

Ahogy meghallottam magam angolul beszélni, hirtelen kiment az álom a szememből, az agyam próbálta minél gyorsabban megérteni, hogy hol vagyok, és mi történik, miért beszél valaki angolul, miért beszélek én angolul.

Ema visszajött a két csomaggal, és még mindig angolul ujjongva közölte, hogy tükörtojás és bacon van. A bacon szónál hallgatott el, és románul bocsánatot kért.

Eszembe jutott, hogy első este, amikor megérkeztünk, többször is angolul szólalt meg. Akkor azt hittem miattam.

Azt hiszem kissé kérdőn néztem rá.

Elmosolyodott a reggelije felett, és vállat vonva mondta:

- Megszokásból."

Meglepően hamar eltelt a karantén két hete, és viszonylag zökkenőmentesen hazajutottam szülővárosomba, Sepsiszentgyörgyre. A karantén érdekes élmény marad. Érdekes, és nem rossz. Azt most még nem tudom eldönteni, hogy tanulságos-e, illetve azt sem, hogy miben, mivel hatott rá, illetve, hogy hatott-e rám egyáltalán. Kicsit furcsa társadalomtudományokkal foglalkozó kutatóként nézni azt, ami most történik körülöttünk, velünk. Jól tudjuk, hogy a jövő kutatóinak fantasztikus téma lesz, az, hogy most hogyan viselkedünk, mit posztolunk a közösségi médiába, mit nézünk. Történészek, antropológusok, szociológusok, pszichológusok fognak rólunk írni tanulmányokat, szakdolgozatokat vagy épp doktorikat.

Tóth-Gödri Iringó, doktori hallgató

Kanadai kalandjaim leírásának folytatásaképpen arra gondoltam, hogy ezt a témát biztos érinteni kell, nem csak azért mert engem foglalkoztat, hanem mert nagy valószínűséggel azokat is foglalkoztatja, akiknek valaha megfordult a fejében az, hogy elhagyják Romániát/otthonukat a jobb megélhetés reményében.

Ez a beszámoló/felvetés messze nem tükrözi a teljes képet sem az itteni életről sem az otthoniról, nem is állt szándékomban atomjaira bontani a témát. Tudom, hogy ez egy sokkal komplexebb téma annál, mintsem amit én ekkora terjedelemben össze tudnék foglalni. Mindössze ízelítőként akar szolgálni, illetve a személyes meglátásaimat igyekszik felsorakoztatni.

Már csak azért is tartom fontosnak és kicsit viccesnek is beszélni erről, mert amikor bejelentettem a barátaim és ismerőseim körében, hogy nyertem egy ösztöndíjat, és megyek Kanadába nyolc hónapra, átlagban számolva két típusú reakcióval találkoztam. Az egyik az volt, hogy „ja, akkor többet nem látunk, haza sem jössz, miután láttad, hogy milyen az élet ott”, a másik pedig „kérlek, az ég szerelmére, gyere haza”.

Bármelyik reakciót is kaptam a bejelentésre, a válaszom nagyrészt annyi volt, hogy szeretném, hogy jó legyen ez a nyolc hónap, de nem annyira, hogy majd ott akarjak maradni. S akkor nem lövöm le itt a poént, akit érdekel, hogy maradnék-e, annak kellemes olvasást kívánok, és remélem, tudtam segíteni pár marcangoló kérdésben.

Körítésként annyi tartozik a történethez, hogy eredetileg Ausztráliába vagy Új-Zélandra készültem, de végül a gép Kanadát dobta. Az itt, Kanadában töltött idő alatt sok barátomtól kaptam üzenetet, hogy azért mégiscsak örülnek, hogy nem mentem Ausztráliába. Lehet, hogy most traumatizált koalamacikat simogatnék a szabadidőmben. Tehát a lényeg, hogy nem saját döntés útján jöttem ebbe az országba.

Pénz beszél?

Esszenciális része még a témának a pénz. Bár mi nem szeretünk erről beszélni, mert nem „illik”. Egy társadalmilag belénk kódolt attitűdről van szó, amit nem mindig könnyű levetkőzni. Ennek megtörése, a felvetésem megértése és a poén kedvéért én leírom, hogy mennyit keresek most. Már csak azért is, mert amúgy az információ teljesen nyilvános és elérhető, szóval nem államtitokról rántom le a leplet.

Minden Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas havi 600.000 forintot keres, amit nyilván mindenki abba a valutába vált, amilyet éppen a szolgálati országában használnak. Tehát az én esetemben kanadai dollárról fogunk beszélni (a továbbiakban egyszerűen csak dollár). A 600.000 forint átlagosan számolva 2600 dollár körül mozog, bár az elmúlt napokban számottevően csökkent a forint értéke. De ahhoz, hogy igazán értsem én is, és az olvasók is, hogy miről is beszélek, azt hiszem egyszerűbb lesz (mert az volt, csak fájdalmas) ha leírom, hogy ez a 600.000 forint 9000 lej körül mozog. Ja, tudom. Ha otthon élhetnék ilyen fizetéssel… De lássuk, hogy eddig milyen fizetéssel éltem, milyen körülmények között, és most hogyan élek Kanadában egy ilyen fizetéssel.

Az összehasonlítás alapjául az elmúlt két és fél évet veszem, amely alatt Kolozsváron éltem, albérletben laktam, aktív szociális életet éltem és dohányoztam.

Pályakezdőként volt nagyon kicsi és kicsivel nagyobb fizetésem. Dolgoztam kilenc hónapig 1350 lejért, aztán fél évig 1800 lejért, végül pedig épp, hogy elértem a majdnem 2000 lejt egy újabb fél év alatt. A kiadási tételeim között a legnagyobbra a 100 eurós lakbérem rúgott (ami Kolozsvár viszonylatban egyébként alacsony volt). Mellé jöttek a számlák, amelyek nyilván a téli hónapokban megugrottak, a kaja, a szociális életem (értsd: koncertjegyek, színház, kocsmázás, buli), további nem túl nagy tételű közös költségek a lakás miatt. Mondanom sem kell, hogy az első fizetésemből (1350 lej/hó) kifizettem a lakbért, minden számlám, bevásároltam a hűtőbe, és maradt 200/250 lejem a hónap végéig. A kilenc hónap alatt, amit extraként költöttem a felsoroltakon kívül, egy After Effects képzésnek a kifizetése volt és egy pár cipő. Ennyit vettem magamnak.

A helyzet lazult, amikor ugrottam egyet a ranglétrán és kerestem 1800 lejt. Ekkor kezdtem el érezni, hogy az életszínvonalam is javul, valamerre elindultam. Meg tudtam engedni magamnak valamivel több dolgot, mint azelőtt, kifizettem a saját sofőriskolámat, és volt úgy, hogy fizetés napján még volt 200 lejem. Nagy szó.

Végül pedig az eljövetelem előtti utolsó munkahelyem egy kocsmában volt, bartenderként dolgoztam és ledolgozott műszakra fizettek minket (a borravalót nem számoltam ide, mert a hely politikájának értelmében nem tartottuk meg). Átlagosan 1800-2000 lej között mozgott a havi fizetésem. Ekkor éreztem, hogy mintha enyhülne a nyomás rajtam, hogy nem aggódok azon, hogy kihúzom-e a hónapot anélkül, hogy kérnem kéne a szüleimtől pénzt. Nem kellemes érzés, de biztos vagyok benne, hogy nem csak egyedül érzek ilyeneket sötétebb pillanataimban.

Amire jutottam az a részleges és a teljes anyagi önállóság. Mindaddig, ameddig nem történt valami váratlan, nem kellett hirtelen orvoshoz menni, valami váratlan kiadást rendezni. Mert akkor telefonáltam anyukámnak. A fent felsorolt fizetésekből semmit sem tettem félre, nem tudtam min spórolni.

Annak ellenére, hogy az anyagi életem vázolása, annak megélésekor és most így visszatekintve sem túl bíztató, nem mondhatom azt, hogy komoly hiányt szenvedtem bármiben is. Hogy nem jutottam hozzá bizonyos dolgokhoz akkor és rögtön, amikor azokat szerettem volna, az tény. Kellett az ilyesmihez stratégiázni egy kicsit. Komolyabb (értsd drágább) eszközök beszerzése érdekében a családhoz fordultam. Utazgatás szóba sem jött, csak abban az esetben, ha képzésre, konferenciára utaztam, amelyeknek a költségeit nagyrészt a szervező vagy a küldő szervezet állta.

Így talán azt is érdemes elmondom, hogy miután kiderült, hogy jövök Kanadába, az is világossá vált, hogy repülőjegyet kell venni, biztosítás kell, ha megérkeztem, lakbért kell fizetni és élni addig, ameddig megjön az első fizetés. Hát ezt sem a spórolt pénzemből fizettem.

Megérkeztem tehát október 5-én Windsorba, és az volt a szerencsém, hogy nem egy tök üres lakásban, hanem egy temesvári néni otthonában landoltam. Az átmeneti időszakot leszámítva (ameddig megjött az első fizetésem), éltem és élek, mint Marci hevesen, köszönöm szépen. Tudom, ez nagyon nagyképűen hangzik, és nem annak szánom, hanem komolyan mondom. A havi kb. 2600 dollárból fizetek havi 800 dollárt (2700 lejt) lakbérre, amiben benne van minden más költség is (víz, villany, internet). Van egy 70 dolláros (240 lej) telefonszámlám, egy 100 dolláros (350 lej) buszbérletem. Kajára kb. 200 dollárt (650 lejt) költök havonta. A szociális életem kicsit más, mint eddig. Van úgy, hogy nincs. Ha mindenki kiszámolta, hogy mennyi pénzem marad, miután kifizettem minden lényegeset (ügyes), akkor elmondom, hogy mire költöm a maradékot. Januárban Kubában voltam egy hétig (arról is jön egy kis beszámoló majd), március elején Las Vegasban. A Kubai kirándulás legnagyobb költségeit, ami az 518 dollár értékű repülőjegy és a 100 dollár értékű szállás volt, illetve az ott elköltött kb. 500 dollárt, a második (!) fizetésemből finanszíroztam. És közben kifizettem mindent, bevásároltam az útra, mert nem hoztam nyári cuccot magammal.

Kanadai viszonylatban egy kicsivel keresek többet, mint a minimálbér. Ezek után pedig a kérdés egyszerű. Mennyi ideig kéne otthon dolgoznom ahhoz, hogy olyan fizetésem legyen, amiből félre tudok tenni annyi pénzt, hogy Kubába utazzak? És mennyi ideig kéne spórolnom rá? De ne is menjünk ennyire messze. Legyen csak Egyiptom, Málta, netán Horvátország, esetleg Spanyolország.

Kolbászból vagy sem?

Félreértés ne essék, a mondás igaz, itt sincs kolbászból a kerítés. Nem dobják a pénzt senki után. Az ország adózási rendszere elég komoly, majdnem annyi megy az adófizetők pénzéből az államnak, mint otthon. Ha egyedülálló vagy, a kiadásaid lehetnek nagyobbak az átlagnál, de ha már egy háztartást két kereső tart fent, érezhetően megugrik az életszínvonal. Amikor az első bejegyzésemben azt írtam, hogy sokan mennek délre a téli hónapokban, azt tényleg komolyan írtam. Van, aki a munkás évei során nyaralót vesz Floridában, majd nyugdíjas korában maximálisan kiélvezi azt. Ahány jogosítvánnyal rendelkező személy lakik egy háztartásban, annyi autó van a kocsifelhajtón. És nem akármilyen autók. Szinte mindenki házban lakik, és néhány év kemény munkájával egész hodályokat lehet vásárolni (az egy másik kérdés, hogy ez időnként grandomániába csap át). Azok laknak az általunk jól ismert blokkokban, akik minimálbéren, segélyen élnek, egyedül vannak, vagy csak nem akarnak egy túl nagy lakást fenntartani. De az ilyen blokklakások nagyrésze is olyan extrákkal rendelkezik, amelyek otthon luxusszámba mennének, ha lennének. Én is blokkban lakom, amelyben edzőterem, könyvtár, billiárdszoba, partyszoba és uszoda van. Döngethetem a zenét maximumon, mert a szigetelés annyira jó, hogy én sem hallom, amikor a szomszéd a saját zenéjét döngeti.

Van egy általános tisztelet és csendesség az emberekben egymás fele. Nem csak az épületben, ahol lakom, hanem az egész városban. Nem mászunk egymás magánszférájába, de ennek ellenére kedvesek és segítőkészek vagyunk egymással. Oda tudunk fordulni egymás fele, de betartjuk a határokat. Az itt élő embernek nem a mindennapi megélhetés kérdése okozza a fejfájást. Bár nem tudom, hogy mi okozza, nem akarom azt feltételezni, hogy ő nem aggódik valami miatt. Amióta itt vagyok, és valamennyire alakult egy rutin az életemben, – már amennyi tudott, így közel öt hónap alatt – azt figyeltem meg magamon, hogy nem szorongok annyit a pénz miatt. Bár megvannak a terveim, és kb. tudom, hogy milyen kiadásaim lesznek még a hazaút előtt, be tudok menni úgy egy üzletbe, hogy ha valami megtetszik, akkor talán meg tudom venni magamnak anélkül, hogy számolgatnám, hány nap van még a következő fizetésig.

Funfacts or just facts

1. amióta itt vagyok, Romániában kétszer váltottak kormányt;
2. a Windsor–Torontó útvonalat, ami 400 km, három és fél/négy óra alatt lehet megtenni autópályán;
3. míg Gyergyóditróban az emberek szétszedik azt a két Srí Lanka-i péket, addig itt napi szinten majdnem csak indiai diákokkal buszozok együtt;
4. amióta itt vagyok, öt ismerősömről tudom, hogy elköltözött Romániából, még kettő készül rövid időn belül elhagyni az országot, mind 30 éven aluliak, egyetemet végzettek.

Válaszolva a saját felvetésemre

Kikerekedve ennek a hosszú írásnak a végére, megnyugtatnék mindenkit, aki aggódik. Haza akarok menni. Nem mondom azt, hogy nem fogok kipróbálni más országokat, de nagy a valószínűsége annak, hogy nem fogok Kanadába költözni. A miértre a válasz egyszerű is meg nem is. Mert ha most azt mondom, hogy nem tetszik az, amit látok, a fentebb leírtak után lehet, lesznek, akik azt mondják majd, hogy elégedetlen vagyok. Nem vagyok. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, de bármennyire is legyen könnyű, egyszerű, nyugodt és anyagilag sokkal kiegyensúlyozottabb, mint otthon, akkor is az az otthon. 18-19 éves lehettem, amikor vehemensen készültem külföldre, mert reménytelennek láttam az otthonmaradást. De a dolgok másként alakultak, és bár most sem látom túl biztatónak, talán egy kicsivel jobban értem, hogy mi zajlik az országban, mégis arra vágyom, hogy a saját közösségem részeként valósítsak meg dolgokat. Azt sem mondom, hogy ez a pozitív hozzáállás netán nem fog változni néhány év gürizés és langyosvízben pancsolás után, de az nem a mai nap gondja. Voltak érdekes beszélgetéseim emberekkel, magyarországiakkal és erdélyiekkel egyaránt, akik pár évtizedes kanadai életet tudnak a hátuk mögött, és úgy gondolnak az óhazájukra, mint egy veszett ügyre, mint amit nem lehet megmenteni és nem is érdemes foglalkozni vele. Rendszerint ilyenkor olyan szintű dühbe gurultam, hogy az nem kis meglepetést váltott ki a beszélgetőpartnerből. Ezek a beszélgetések is hozzájárultak, ahhoz, hogy (1) az ilyen embereket felküldjem északra a hidegbe, (2) és rájöjjek arra, hogy nem veszett ügy, csak aki teheti, az lelép, mert úgy egyszerűbb. Persze a morális felelősségvállalásért és az áldozatért senki nem fog koronát tenni a fejünkre, de még szerencse, hogy nem ezért akarok hazamenni. Az azért mindenképp jó lenne, ha otthon tudnánk megkeresni ezt a pénzt, becsületes munkával, és akkor talán nem lenne ennyi magyar a határokon túl. Egy olyan országban, ahol a diverzitás ekkora, mindenkit elfogadnak, de közben mindenki arra koncentrál, hogy beolvadjon, kérdésként csak az marad, hogy hova is akarunk beolvadni valójában?!

Sokáig azt hittem, hogy olyankor nehéz egy teljesen más társadalomról írni, amikor csak néhány nap áll az ember rendelkezésére megismerni azt. El kell mondanom, hogy így sem egyszerű, hogy itt vagyok két hónapja. Nekiestem már egyszer ennek a témának, kb. egy hónappal az érkezésem után, de végül úgy döntöttem, hogy nem tetszik az, amit olvasok. Szóval most, két hónappal az érkezésem után próbálok valami használhatót és értelmeset írni, hátha valakinek kedve támad egy kis kanadai-antropológiai kalandra, vagy csak szívesen olvasgat ilyesmit.

A kontextus megértése végett.

A Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasaként jöttem Kanadába, pontosabban Windsorba, október elején. Várólistáról hívtak fel augusztus végén, mert valaki visszalépett, így én kaptam a lehetőségen és elutaztam hazulról nyolc hónapra. Aki nem tudná, hogy mi is ez a program, annak összefoglalom gyorsan: a diaszpórában élő magyarokkal kell foglalkozni, a hagyományt őrizni, s nem elfelejteni, hogy magyarunk vagyunk. Ami miatt én jöttem, az az idegenség vonzalma, a kalandvágy, az ismeretlen megismerésének a vágya, na meg az, hogy végre hosszabb időn keresztül figyelhessek meg és fedezzek fel egy, a sajátomtól meglehetősen eltérő társadalmat. És közben rendezvényt szervezzek, gyerekekkel dolgozzak, és magyar nyelvet tanítsak, mint idegen nyelv, amitől nagyon féltem, de mint kiderült, eddig ezt élvezem a legjobban.

Nyilván a két hónap sem elegendő ahhoz, hogy mérget vegyek a konklúziókra, de vannak érdekes dolgok ebben az országban, amelyek megérnek egy misényi korty bort.

Be kell vallanom, a minap voltam Tom Cochrane koncertjén, akit szerintem az olvasó sem ismerhet (ha igen, akkor bocsánat a meggondolatlan feltételezésért és általánosításért), és miközben ezt a 65 éves hapsit hallgattam, mondhatni revelációim voltak. Úgy éreztem, hogy az ittlétem óta először kerülök egy kicsivel is közelebb ahhoz, hogy megértsem, mit jelent kanadainak lenni, és bár ez az érzés megvolt, elég nehéz leírni. A koncert alatt valamiért Kóbor János járt az eszemben, valószínűleg azért, mert mindketten őszek, korban kb. ugyan ott járhatnak és a zenéjük ikonikus részét képezi az országuk zenei kultúrájának. Szóval, miközben Cochrane két szám között felidézte a húszas évei metamfetamintól bódult, óceánparti estéit, nekem az jutott eszembe, hogy talán értem, de ha érteni nem is, akkor lehet, érzem, hogy honnan jön ez a nagy lazaság az itt élő emberekben. Az a kérdés merült fel bennem, hogy ezek az emberek mi ellen lázadtak?! Míg Kelet-Európában volt mi ellen lázadni, és nem volt egyszerű dolog, addig mégis milyen kínja lehetett egy kanadainak a húszas évei elején, valahol a ’70-80-as évek magasságában? A kérdés nyilván nem jogos, hiszen szocializmus ide vagy oda, mindenkinek megvolt a maga baja. Mégis a két életút szinte összehasonlíthatatlan. De nem is akarom összehasonlítani, mert értelmetlen lenne. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy mivel egy nem posztkommunista országról beszélünk, az emberek gyökeresen eltérő mentalitása apró dolgokban is érződik. Ebből gyűjtöttem egy párat:

1. Costumer care level n+1, vagyis mindent a vevőnek

Úgy gondolom, hogy ez az egy eset nagyon szépen mintázza azt, hogy miért hívják Amerikát a kapitalizmus fellegvárának, a fogyasztói társadalom mintapéldányának.

Valamelyik délután munkából szaladtam ki a Tim Hortons nevű helyre, kajáért. Ez is egy ugyanolyan franchise, mint a McDonald’s vagy a KFC, azzal a különbséggel, hogy valamivel egészségesebb. Bementem hát, kértem egy menüt, amiben egy csirkés wrap és némi krumpli volt, hozzá pedig egy vízízű kávét, mert itt a legtöbb helyen csak ilyet lehet venni. A kávémat meg is kaptam helyben, a wrapra várni kellett kb. öt percet. 20 perc facebook-görgetés után megkérdeztem, hogy mennyi idő még a kaja. Akkor jutott eszébe a srácnak, hogy elfelejtette a rendelésem. Mindenki bezsongott, mint valami hangyaboly, néhány percig csak ennyit hallottam: „she was waiting here like an hour”. Végül kaptam két ingyen kávéjegyet, a sok várakozásért, és egy extra wrapot, nehogy belehaltam volna abba a 20 percbe. Már nem győztem elmondani, hogy nem gond, hogy elfelejtették, mert amúgy sem siettem.

Ez az eset csak egy egyszerű példája annak, hogy megtesznek értem mindent, hogy továbbra is vásároljak náluk, még akkor is, ha közben tudják, csak egy csepp vagyok az óceánban.

Ennek a veszedelmes vásárlóőrizetnek a magasabb szintje az, amikor a bevásárlóközpont üzleteiben nem hagynak három percet egyedül csak úgy nézelődni, hanem odajönnek, bemutatkoznak és biztosítanak arról, hogy mindent is eltűrnek neked, csak vásárolj. Nyilván szintet lépni mindig lehet, ehhez már a komolyabb üzletekbe kell menni, mondjuk a detroiti nagy plázáig, aminek nem emlékszem a nevére, és valószínű nem az a legnagyobb, de ez most lényegtelen. Mna, ott, azon a soron kell végigmenni, ahol a Coco Chanel, Louis Vuitton és Versace üzletek vannak, és nem ezekbe bemenni, mert egy ház árába kerül egy pár zokni. Elég a velük szemben lévő, kevésbé híres divatházak üzleteibe betenni a lábunkat, ahol mondjuk, kávéval kínálnak és designer van melletted, aki MINDENBEN IS segít.

 2. A Kanadában élő nyugdíjas ideális esetben a tél felét Floridában tölti (és sok az ideális eset).

Persze, itt sincs kolbászból a kerítés, de ez kicsit olyan, mintha minden télen, egy hónapra Tunéziába mennék, mert elegem van a hidegből és a hóból.

Természetesen össze sem hasonlítható egy itteni nyugdíjas élete mondjuk a nagymamáméval. Ahogy a nyugdíj előtti életük sem. De pont az a különbség adja meg a kanadainak a floridai nyaralást, és nagymamámnak az 1000 lej nyugdíjat.

 3. Saját tapasztalatok alapján (mi máson?!) elmondhatom, hogy az emberek nagyon előzékenyek és kedvesek.

Például megdicsérik a kabátom. Sokszor. És mosolyognak, közben meg szóvá teszik a szép időt. Minden üzletben megkérdik, hogy „hogy vagy ma?”. Hogy a válasz érdekli-e őket, azt nem tudom. Megköszönik a buszsofőrnek a fuvart, és a boltban tőlem kérnek elnézést, mert a kártyámnak nem ment az érintő funkciója (bár ez inkább tartozik az első ponthoz, de most jutott eszembe).

4. Annak ellenére, hogy szinte bármit megvásárolnak maguknak, elég fesletten néznek ki.

Sokáig hittem azt, hogy a papucs-zokni kombó valami romániai jelenség, mert sehol máshol nem láttam Európában. Tévedtem, és bocsánatot kérek érte. A kanadaiak jobban szeretik ezt a sajátos megjelenési formát, mint a romániaiak, hiszen ilyenből télen sincs hiány. Mivel az ország diverzitása nagy, érthető, hogy ahány nemzetiségű ember, annyi stílus és elképelés találkozik itt. Jórészt csak viccesnek találom, végül is lehet, hogy én meg túl merevnek számítok, mert csizmában járok a mínusz öt fokban.

5. Sok cukor, sok háj.

Sok a kövér ember, és ez nem az általános sztereotípia, amit az amerikaiakról állítunk, ez sajnos a szomorú valóság.

A legtöbb kenyér kalács ízű, és olyasmiben is van cukor, amiben mondjuk, tényleg nem kéne legyen. Például a sóban. Természetesen az életstílus is ludas ebben, itt senki sem gyalogol, az autó a mindennapok olyannyira fontos része, hogy annak hiánya bénító tud lenni az emberek életére. Érdekes az is, hogy sokszor mintha a két véglet váltogatná egymást a testképek tekintetében: van az a réteg, aki agyongyúrja magát és proteinshaken él, és van az a réteg, aki egyszerűen kövér. A kövér emberek életének megkönnyítésére minden és mindenki be van rendezkedve. A komoly túlsúlyban szenvedők elektromos kerekesszékben közlekednek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy buszra üljenek vagy bemenjenek bármelyik üzletbe. Mindenkinek teljesen természetes, hogy vannak emberek, akik így élik le az életük egy részét és ez iránt mindenki maximálisan toleráns. Legalábbis a felszínen.

Tom Cochranet többször is visszatapsolta a kb. szüleimmel egyidős hallgatóság, majd – mint akik jól végezték dolgukat – kihömpölyögtek a koncertteremből. Egy fura hiányérzetet hoztam haza magammal, azon pörögve közben, hogy vajon milyen lenne ma az otthoni élet, ha a dolgok kicsit másként alakulnak. Mennyire különböznék én, egy erdélyi magyar egy kanadaitól?

Folyt. köv.

Kiss Anna, kultúratudomány alumna

Most már több mint két hónapot tudhatok a hátam mögött a pécsi diákéletből, és ahogy az előző bejegyzésemben ígértem, beszámolok az elmúlt időszak eseményeiről. Október igen tartalmas hónapnak bizonyult, amely már nem csak Pécs, hanem annak környéke felfedezését is jelentette, mindezt két rendezvény által. Az olvasó most ezekről olvashat beszámolót.

A szüreti időszak kezdetével a különböző, borhoz kapcsolódó események plakátjai, reklámjai vették hódításba a várost és a Facebook falamat. Nem volt kérdéses, hogy ittlétem alatt legalább egyszer ellátogatok Villányba, és erre mi sem volt megfelelőbb alkalom, mint a Vörösbor Fesztivál. A többnapos rendezvény megszervezésére idén már 32. alkalommal került sor. A fesztivál népszerűségét ezen az évfordulón túl a Pécsről Villányba induló tömeg is mutatta, a kora délutáni órákban a pályaudvar zsúfolásig megtelt és a vonaton is csak állva kaptam helyet, azt is szűkösen.

Ez Villányban sem változott, rengeteg érdeklődő élvezte a napsütötte őszi délutánt a boros és sajtos standok előtt nézelődve, a helyi termelők termékei közül válogatva, majd a koncerteken borozva, táncolva. Én sem tettem másképp, a kellemes környezet, a jókedvű emberek és a kóstolgatás elterelte a figyelmem a tömegről. A napot Bagossy koncerttel zártam, és annak ellenére, hogy nem tartoznak a kedvenceim közé, a lassan két hónap otthontól távol töltött idő élvezhetővé és jólesővé tette a koncertélményt. Összességében egy vidám és pezsgő rendezvényt ismerhettem meg, amely a helyieknek, környékbelieknek sokadjára és a hozzám hasonló kívülállóknak egyszeri alkalomként is ugyanolyan élményt tud nyújtani.

A következő rendezvény meglátogatása egyben szakmai gyakorlat is volt, amely a Baranya megyei fiatalok közösségi életét vizsgáló kutatásunk egy része. Szaktársaimmal a Pécsváradi Leányvásáron vettünk részt, ami így egyszerre volt egyetemi feladat, de közös kikapcsolódás is. Míg a rendezvény egykor a környékbeli fiatalok ismerkedésének adott teret, számunkra a környékbeli szervezetek tevékenységeinek megismerését jelentette, így anya üzenetére, amiben afelől érdeklődött, hogy elkeltem-e, nemmel kellett hogy válaszoljak.

A szervezetek vezetőivel előre megszervezett beszélgetések után persze alkalmunk nyílt magával a rendezvénnyel is jobban megismerkedni. Érdekes volt megfigyelni, hogy a fesztivál hogyan tudja meghódítani a városka főutcáját, a különböző standok, programok és színpad milyen természetesen tud akár a tömbházak előtt létezni. Villányhoz hasonlóan itt is sok volt az érdeklődő, sokan voltak kíváncsiak a koncertekre és néptánc bemutatókra, de a rendezvény fő attrakciója a programok keretén belül megtartott esküvő és a hagyományosan  népviseletes szépségverseny volt.

Nagy vonalakban így telt az októberem, a mindennapi elfoglaltságaimon túl. Remélem a következő pár hét is hasonló élményeket rejt majd, de azok feltárása már egy következő bejegyzés feladata. 

Szöveg és kép: Both Eszter Orsolya

kultúratudomány szak, II. év

Szombaton, október 19-én reggel fél 6-kor szólalt meg az ébresztőm. Álmomból felébredve fel sem fogtam, hogy miért kell olyan korán felkelnem, és legszívesebben kihajítottam volna a telefont az ablakon. De ahogy kinyitottam a szemem, megláttam a szekrény mellett készen álló csomagomat, és azonnal kitisztult a kép. Elérkezett a tanulmányi kirándulás hétvégéje.

Az egyetem főépülete előtt gyülekeztünk az induláshoz. Néhány embert idén is legyőzött a továbbalvás kísértése (ez már lassan szokássá válik), de sikeresen összeszedtünk minden későkását, és a láthatár alól kibújó vörös nappal együtt végre mi is útnak indultunk.

Első állomásunk Szászmuzsna volt, ahol meglátogattuk a szombati nap első erődtemplomát. Sok történetet hallottunk a templomról, illetve a létszámban erősen megcsappant szász közösségről, amely a település nevéhez fűződik. Az eredeti terv szerint egy biogazdálkodóval kellett volna beszélgetnünk Szászmuzsnán, de sajnos, végül nem tudott minket fogadni.

Muzsnának búcsút intve Szászfehéregyházát vettük célba, de azért az útszélen áruló romákról sem feledkeztünk meg, amit Dzsábá nem is bánt, hiszen egy szép sállal és megújult mosollyal ült vissza az autóba. Szászfehéregyháza volt talán a kedvencem a meglátogatott települések közül. Caroline Fernolend asszony, a Mihai Eminescu Trust egyik vezéregyénisége mutatta be nekünk mindazt, amire a helyi egyesület és a falu közössége törekszik. Lenyűgözött az a mentalitás, amit Caroline asszony képvisel. Az, ahogyan vigyáznak a faluban a környezetre, ahogyan törekednek arra, hogy a házak megmaradjanak eredetinek, ahogyan a családok felosztják egymás közt a feladatokat. Az ottani erődtemplomban is jártunk, sőt, a múzeumot is megtekinthettük, amely Caroline asszony kezdeményezésére létesült. Burkus kutya is mindenhová elkísért minket.

Következő állomásunk Jakabfalva (Százhalom) lett volna, de a házigazdánk, Rainer Schamel, Apoldon csatlakozott hozzánk, így hát még egy erődtemplomot megcsodálhattunk, és a tornyából elénk táruló tájat, mely a nap utolsó sugarainak fényében fürdött. Mire Jakabfalvára érkeztünk, már elég sötét volt. Ha villany híján kicsit botladozva is, de fel kellett mennünk a templom tornyába, hogy megértsük, miért is nevezik a települést Százhalomnak. A monda szerint száz kicsi dombra épült, s ezek nagyon jól látszanak fentről. Rainer elmesélte, hogyan is került évekkel ezelőtt először Erdélybe, a szászok lakta vidékre, és hogy mennyire lenyűgözte az ottani egyszerű élet. Ezt az életformát próbálja megmenteni, és rengeteg terve van. Egyesületet hozott létre, ezen belül pedig több projektről mesélt, amely közelebb viszi a célhoz. Az az egy biztosan mindenikünk emlékezetében megmaradt, hogy Rainer, akárcsak Caroline asszony, nagyon buzgó és céltudatos.

A nap végére szinte eltévedtünk, de végülis sikerült megtalálnunk szállásunkat, a szászalmádi Alma Via Guesthouse vendégházat, ahol nagyon finom vacsorával vártak minket. Este sokat nem láttunk az udvarból, de mint reggelre kiderült, nagyon otthonos helyen szálltunk meg. A vendégház tulajdonosaival, Marionnal és Mike-kal reggel folytattunk egy hosszabb beszélgetést. Elmesélték a vendégház elindításának bonyodalmait a papírmunkától elkezdve a cserepek szállításáig, illetve azt, hogy ők hogyan élték meg ezt az egész folyamatot. Véleményem szerint példaértékű munkát végeztek, sikerült otthonossá tenniük a helyet, és mi nagyon jól éreztük magunkat náluk.

A vasárnap két látnivalót tartogatott még számunkra: a berethalmi, illetve az almakeréki erődtemplomot. Almakeréken a templom melletti mesébe illő Apafi-kúriában ebédeltünk, ahol szintén nagyon meleg fogadtatásban részesültünk. Ez a nap kicsit nyugodtabb volt, ami kompenzálta a felgyűlt fáradtságukat, de azért hazafele csak belebotlottunk a fenesi dugóba.

Tartalmas és tanulságos hétvégénk volt tehát. Az idei gyönyörű, színes ősz képe is beleégett emlékezetünkbe a látottakkal és a hallottakkal egyetemben. Habár szászok kevesen maradtak, a Szászföld ugyanolyan szép, és szükség van mindazokra az emberekre, akik törődnek vele, és nem hagyják feledésbe merülni. Kicsit arra is jó volt ez a hétvége, hogy megerősítse bennünk a gondolatot: bármit meg tudunk valósítani, ha arra törekszünk.

Szöveg: Babțan-Varga Teodóra

Kultúratudomány szak, I. év 

 Szászfehéregyházi utcakép. Fotó: Lingvay Julianna 

 A templom tornyából nem látszik mind a száz, de elhisszük: Százhalom. Fotó: Babțan-Varga Teodóra

 A szászfehéregyházi nőegyesület munkájának az eredménye: kötött és nemezelt termékek. Fotó: Lingvay Julianna

 Burkus. Magyar nevű kutya egy szászok nélküli szász településen. Fotó: Babțan-Varga Teodóra

 A szászfehéregyházi erődtemplom udvarán Caroline Fernolend asszonnyal. Fotó: ismeretlen

 Baráthelyi barátkozós megálló rézműves romáknál. Fotó: Lingvay Julianna

 Szászmuzsna. Fölöttünk a kéklő ég. Fotó: Lingvay Julianna

 Mélyen a vár alatt. Almakeréken a csapat. Fotó: Babțan-Varga Teodóra

A szászalmádi erődtemplom a vendégház udvaráról. Fotó: Lingvay Julianna

Az Apafi-kúria egyik szobája. Fotó: Lingvay Julianna

 A vendégház udvara és a vendéglőként szolgáló csűr – kolozsvári látogatókkal. Fotó: Babțan-Varga Teodóra

Egy hónap telt el azóta, hogy Pécsre érkeztem, ahol a következő öt hónapban közösségszervezést fogok tanulni, az Erasmus program keretén belül. Ebből a bejegyzésből az derül ki, hogy mire is volt elég ez elmúlt hónap.

Először is beköltözni és megszokni a kolis életet, valamint hozzászokni ahhoz, hogy bentlakás helyett kollégiumot mondjak, ha azt szeretném, hogy megértsenek. Eddig sosem laktam kollégiumban, úgyhogy ez egy teljesen új élmény számomra és egészen szeretem. Szeretek rácsodálkozni a többiek megszokásaira, napi rutinjára, észrevenni, amikor épp egy kollégiumi anekdotára hasonlító helyzetben találom magam. Eddigi kedvenc felfedezésem: mindenki másodpercre pontosan tudja, hogy mennyi idő alatt lesz kész a kotyogós kávéja, így nyugodt szívvel hagyja a tűzhelyen, pont abban a pillanatban térve vissza, amikor az elkészült.

Kialakítani egy saját rutint. Az otthoni programomhoz képest itt sokkal több szabadidőm van, így jól meg kell gondoljam, hogy mivel töltöm az időm és mivel lenne érdemes. Igyekszem egyensúlyban tartani a pihenésre és saját fejlesztésemre szánt időt, jelentsen az olvasást, a város felfedezését, utazást vagy különböző programok, rendezvények látogatását. Az utóbbi esetén igyekszem további bejegyzésekben beszámolni az élményekről, tapasztalatokról.

Felfedezni a várost. Pécs nagyon hamar kezdett el otthonossá, átláthatóvá válni. A közismert, már előzőleg ismert látnivalókon túl igyekeztem és igyekszem kevésbé felkapott helyekre is eljutni. Így felfedezve, hogy itt mennyire szépek a naplementék, több kilátóhoz is ellátogattam, amiből, mint kiderült, egész sok van itt Pécsett.

A kávézók és pékségek feltérképezése is folyamatban van és rájöttem, hogy mennyire szeretem a kakaós csigát.

Mindezen túl igyekszem nyitott szemmel járni és minél több részletet felfedezni, például, hogy mennyire sok apró gyík szaladgál itt a járdák mellett és tűnik el repedésekben. Lehet, hogy ezek jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de számomra az ilyen apróságtól válik egy hely egyedivé, ezek a felfedezések teszik a várost az enyémmé.

És, hogy mi mindenre lesz elég öt hónap? Azt egyelőre még nem tudom, de a további bejegyzéseimből remélem kiderül, legyen szó különböző kulturális események látogatásáról vagy csak más érdekes felfedezésekről. Folytatás következik! :)

Fotó és szöveg: Both Eszter Orsolya

kultúratudomány szak, II. év